Alkonyatkor

Ma aranyban úszott a szobám alkonyatkor. Ahogy beléptem, a boldogság szikráit éreztem a levegőben, s mikor hozzám értek, az arcodat véltem felfedezni mindenben. A fejemben szavaid visszhangoztak egy csodálatos dallammá összefonódva. Mosolyogva gondoltam arra, mi lehet Veled, Velem, Velünk. Talán az aranyszínű ragyogás, talán a boldogság-szikrák tették, de csupa jót láttam magam előtt. Nem volt "Te", és nem volt "Én". Csak "Mi" voltunk, együtt, boldogan. Fogtad a kezem, és én nevettem. A fejemben hallottam a kacajod, éreztem, ahogyan rám nézel, és mosolyogsz, mert tudod, hogy a Tied vagyok. Táncolni lett volna kedvem az üres szobában. Még zene se kellett volna. A gondolataim szárnyra kaptak, és engem is magukkal repítettek, messze-messze, a fellegeken túl, egy olyan világba, ahol nincsen, csak alkonyat. A boldogság terhe alatt az ágyamra dőltem, széttártam a karjaimat, és magamhoz tudtam volna ölelni az egész világot. Szélesen mosolyogtam a semminek, a plafont bámulva. Tudod, ott is Téged láttalak. Úgy hittem mindenre képes vagyok, mert Te ott vagy nekem. Becsuktam a szemem, és éreztem, ahogyan megölelsz, majd újra megfogod a kezem. Kézen fogva aludtunk el.

Mikor felébredtem, a szobám komor feketeségbe burkolózott. Gyászolta az elveszett álmokat és látképeket. Gyászolta a könnyeimet, melyeket Érted ejtettem. Gyászolt Minket.

Mert tudod, a nap lebukott. A Mi jövőnk alkonyat után véget ért.

Amikor még nem lélegzik a város...

Reggel van. Köd és hideg. Mintha az éjjel minden megfagyott volna. Se tárgy, se élőlény nem mozog az utcákon, csak a várost ellepő homály kavarog. A nap is csak most ébredezik. Mintha a hangok is tompábbak lennének: távoli neszként érzékelem a levelek sárgulását, a felhők gomolygását, sőt, egy eltévelyedett madár segélykérését.

Azért iszonyatos ez a csend. Ezekben a fagyott percekben tudom értékelni a napsütést, a nevetést, a mozgást, a társaságot. De most szürkeség van, csend és egyedüllét. Azon töprengek, mire jó ez az idő, ha nem mély gondolkodásra. Biztosan ilyenkor születnek meg az élet csodái. Ilyenkor lobban fel egy láng, mely később életeket perzsel meg. Ilyenkor indul útjának a hurrikánokat idéző apró szellő. Ilyenkor írok én.

Kint még mindig semmi mozgás. A ködszín homályossá teszi látásomat, a határok egybemosódnak a végtelennel. Nincs közel, nincs távol, csupán egy hatalmas mélység. Ez talán már egy új dimenzió, amelyet eddig nem volt szemem, nem volt értelmem meglátni. A mélység iszonyú, félek tőle. Olyan hatalmasnak és teljesnek érzem, hogy önmagam csöpp kis jelenléte atomnyira szűkül. Akkor miért vagyok én itt? És főként: miért látom azt, amit emberi agy képtelen felfogni?

A nap első sugarai megvilágítják az ég alját. A szürke köd áttetszőbb lesz. Most már látom, a fák deresek, az utca magányos. Megkönnyebbülök, mikor a mélység apróvá zsugorodik. Engem aztán le ne nyeljen! Nekem igenis értenem kell, és értetnem másokkal. Mert ez így a jó, ennek így kell lennie. Hiába az égi nagyság, hiába minden sötétség... Előbb-utóbb úgyis felkel a nap. Hiszen ez az élet rendje, nem?

Egy embert látok az utcán. Mily idegen, mily meglepő. Lehelete, a csípős reggeli hideg miatt a kora reggeli ködre emlékeztet. Beleborzongok (és nem csak a hideg miatt). Vajon hová siet? Otthonról megy, vagy haza megy? Egyáltalán... van neki otthona? Szegény... Azért ilyen korán reggel nem kellemes az utcán lófrálni. Nini, még egy ember! Ugyanúgy siet. Mintha a hideg csípős korbácsával csettintene lábuk alá, folyton azt kiáltván: "Siess, siess!" Félelmetes, hogy mekkora nagy úr a hideg...

Felkelt a nap. A köd eltűnt, az utcáról autómotorok szimfóniáját hallom. A kis utca többé nem magányos, egyik járókelő a másikat tapossa. A fák lerázzák a deret ágaikról, a kis eltévelyedett madárka fészkére talál.

Most már én is elindulhatok, lélegzik a város.