Amikor felkeltem azon a reggelen, éreztem, hogy valami más. Valami hiányzott. Akkor még nem tudtam, mi az, így a napomat a szokásos módon kezdtem: felöltöztem, reggeliztem, összepakoltam a táskámat, és elindultam dolgozni. Mindvégig valami különös érzés tartott fogva, de nem tudtam megmagyarázni, mi az.
Ahogy kiértem a kapun, valami nagyon-nagyon furcsát észleltem: senki sem volt az utcákon. Senki és semmi. Sem autó, sem emberek, sem állatok. Az utca üres volt,ahogyan én is. Aztán hirtelen ismeretlen érzések szorították össze a gyomromat. Megfogalmazhatatlan érzések, melyek a félelem, fájdalom, nyugodtság és boldogság kevereredtéből alakulhattak. Ezekkel az érzésekkel siettem tovább a munkahelyemre. A szokásos úton mentem, mégis sokkal hamarabb odaértem. Bár tetszett az, hogy én uralom az utcát, nem kell féljek se autóktól, se emberektől, mégis féltem mástól: az egyedülléttől, a csendtől, ami körülvett. Már csak azt reméltem, hogy az épületben, amelyben dolgoztam... azok mögött a hatalmas, szürke, élettelen falak mögött mégis életre, zajra lelek. Még annak is örültem volna, de tényleg, ha az idegesítő titkárnőt ott találom. Beléptem az ajtón... és... semmi. Nem tudom mit akartam megtalálni, de hirtelen keresni kezdtem. Végigkutattam az épületet, majd kimentem az utcára, és ott folytattam. Csak kerestem és kerestem, sok percen, órán, napon, éven keresztül, nem igazán tudtam, hogyan telik az idő. És a környezetem sem segített: fagyott volt, mozdulatlan és élettelen. Aztán úgy döntöttem, hazamegyek. Mi történt itt? Miért vagyok egyedül? Mi ez az egész? A világ forgott velem, szédültem. Hazaszaladtam, amilyen gyorsan csak tudtam. Az úton végig különböző neveket kiáltottam, hátha válalszra lelek. De senki sem válaszolt. Hazaértem. Beléptem az ajtón, és egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt. Azt reméltem, a hideg zuhany elmossa majd a félelmeimet, fájdalmaimat. De a víz nem enyhített az érzéseimen. Nem tudta betölteni azt az ürességet, ami bennem volt. Sírtam, nevettem, erősnek, majd gyengének éreztem magam. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ ura,de ugyanakkor egyedül voltam. Egyedül, mint a kisujjam. S bár erős próbáltam maradni, mégis csak egy egyszerű nő voltam, akit egyedül hagytak.
Azt hiszem, ez volt életem legnehezebb napja. Úgy tűnt, az idő nem múlik, a félelem és az üresség nőtt bennem minden lélegzetvétellel. Kétségbeesve kutattam valami élő dolog után, amíg rá nem jöttem, hogy csak az emlékeim élnek. Így hát becsuktam a szemem, és hátrahagyva eme élettelen világot, átléptem az emlékek ajtaját. Hihetelen öröm töltött el a hangok hallatán, a mozulatok láttán. Újraéltem a gyerekkorom, azokat a csodás nyarakat, melyeket a családommal töltöttem. Aztán eszembe jutott a bátyám halála. A temetés után többet nem kirándultunk. Majd hirtelen a legjobb barátnőmmel játszadoztam, aki most a világ másik felén lakott. Ó, mennyire hiányzott. Aztán felöltött, amint balesetet szenvedek. Szerencsém volt, hogy túléltem. Csak ültem, emlékeztem, és sírtam. Hirtelen a nagymamám jutott eszembe. Meghalt, amikor 5 éves voltam, így nem sok emlékem kötődik hozzá. De most, amikor megláttam, a szívem gyorsabban kezdett el verni. Tisztán láttam, olyan tisztán, mint még soha. A szobájában ült, és egy könyvet olvasott. Beléptem az ajtón, mint kisgyerek. Odaszaladtam hozzá, megöleltem, ő csókot lehelt az arcomra. Felültetett az ölébe, én meg kíváncsian kérdeztem, mi az, amit olvas. Kinyitotta a könyvet (a szívem egyre gyorsabban vert), kikeresett egy oldalt, és elkezdett olvasni. Emlékeim halványulni kezdtek, a szeretetteljes hangja egyre halkabb lett, majd teljesen elnémült. Egytelen éles pont maradt, a könyv.A borítón aranyozott betűkkel hirdette: Szent Biblia.
Rögtön kinyitottam a szemem. Nekem is megvolt az a könyv, valahol. Én nem voltam vallásos, de mindig csodáltam azokat, akiknek hitük volt. Hát most kellett nekem ez a hit! Előkerestem a nehéz, fekete könyvet, kinyitottam, és elkeztem olvasni...
Végigolvastam a könyvet. Világossá vált számomra, hogy Isten az egyetlen, aki megmenthet. Sokat tanultam bibliai tanításokból, és rájöttem, hogy az élet, melyet tökéletesnek gondoltam, mindvégig üres volt. Megtanultam imádkozni, és segítséget kérni. És amikor imádkoztam, a fájdalom és üresség eltűnt. Nem tudom mennyi időmbe telt, amíg rájöttem, hogy halott vagyok. Igen, halott voltam. Amíg a Földön éltem, nagyon féltem a haláltól, mert nem ismertem Istent. Most nyugodt voltam, békés, még talán boldog is. És amikor teljesen tudtam hinni Benne, magához szólított, az Ő országába. A menny csodás!
