Kárba veszett emlékek

Ma felhívtál telefonon. Rég nem láttuk egymást, találkozzunk, igyunk megy valamit egy kocsmában. Örültem neked, rögvest kötélnek álltam. Fél óra múlva már úton voltam.

A régi kedvenc kocsmánkba mentünk, s mivel a régi kedvenc asztalunk foglalt volt, máshova ültünk. Távol a többiektől, én háttal a bejáratnak. Nem tetszett, de veled voltam, üsse kő, most nem nyavalygok.

Berendezkedtünk az asztalhoz, még kétszer széket cseréltél, nem tetszett a háttámla, vagy billegett. Nem baj, meglett az igazi is. Zavart csendben pakoltuk jobbra majd balra a dolgainkat, míg megjelent a pincér. Mit iszunk? Te egy narancslevet kértél, én sört. Tipikus.

A pincér távozása után ismét két percnyi csendben ültünk, mosolyogtunk, és körbe-körbe néztünk, hátha akad még egy-két ismerős. Nem akadt. Megkérdeztem, hogy vagy. Azt mondtad, jól, és ültünk tovább. A pincér kihozta a kért italokat, majd ő is távozott. Egyedül maradtunk: te meg én.

Most a te sorod jött: rákérdeztél, én hogy vagyok. Megvagyok, mint mindig, válaszoltam. Ezen elnevetted magad, és mesélni kezdtél. Hogy mennyire jó neked. Egyetem jól megy, család egészséges, barátaid is vannak, no, meg egy macskád. Ezért irigyeltelek, de nem mondtam. És hogy új barátod van, már fél éve, akivel nagyon boldogok vagytok. Mert ő nem olyan, mint az előzőek. Az "előzőekre" is ezt mondtad...

És én? Én még egyedül vagyok? Nem szeretem, ha így kérdeznek rá, de neked elnéztem. Mosolyogva feleltem a szokásosat, hogy igen, nekem így a jó ezek szerint, és hogy hetvenhét macskával fogok megöregedni. Ezen is nevettél. Nem hittél nekem, pedig akkor, ott, elég komolyan fontolgattam az egyedül maradásom esélyeit.

Aztán mesélni kezdtél a legutóbbi kirándulásodról. Korfun voltatok, tengerpart, idill, szerelem, naplemente. Te ezt szereted. Nem zavartak az emberek, s úgy általában, még a nyelvet sem értettétek, tehát kommunikálni is csak egymással lehetett. Boldognak tűntél, és ismét felőlem érdeklődtél: még mindig eljárok fesztiválokra? Szemedben az őszinte kíváncsiság csillogott, ezért úgy gondoltam, mesélek. Őszintén.

Vigyorogva fogtam neki a legutóbbi fesztiválon történtek vázlatának. Jó messziről kiindulva, ahogy szoktam, mások számára jelentéktelen részleteket hosszasan ecsetelve mondtam, és mondtam, és mondtam... Ahogy beszéltem, egyre több mozzanat, ember és érzés jutott eszembe, s már-már lázasan hadarva próbáltam lefesteni neked azokat a dolgokat, amiket én átéltem. Nevettem a saját poénjaimon, nosztalgikus boldogsággal emlékeztem vissza a kalandos történetemre. Közben észre sem vettem, hogy a fény kihunyt a szemedből, és untatlak.

A fesztivál háromnegyedénél rád néztem. Éppen a körmödet piszkáltad. Döbbenten hallgattam tovább a hangomat, mely monoton formát öltött, de neked ez sem tűnt fel. Az utolsó napokat két mondatban fejeztem be. Sértve éreztem magam és az emlékeim. Te láthatóan feléledtél, ahogy elhallgattam, és tovább mesélted a boldog életed. Az "előzőektől" különböző barátoddal. Figyeltem rád, talán túlságosan is, akarattal ittam be minden szavad. Nem vetted észre, neked ez természetes, ha te beszélsz, figyelnek.

Aztán már nem is figyeltem. Erre bezzeg rám szóltál, hogy "na, figyelsz?" Figyelek.

Az utolsó perceinket együtt a te meséd töltötte ki. Majd felálltál, és elpakoltál. Vár a barátom, mondtad, fizettél, és elmentél. Én még maradtam. A hűlő helyedet néztem, és a szemem megtelt keserű könnyel: kár volt rád pazarolni az emlékeimet.

Ez voltál nekem

Szemben álltam a férfival. Tekintetem mélyen az övébe fúródott, és bár a mély tenger-kék szemén kívül mást nem láttam, ezernyi más apró részemmel érzékeltem a vonásait, jellemét.

Magas volt, szikár. Vékony teste ellenére könnyedén kivehetőek voltak a ruhája alatt feszülő izmai. Tartása tiszteletet parancsolt a körülötte lévőkre. Vékony karjai feszülten simultak hibátlan felsőtestéhez. Kézfejét görcsösen ökölbe szorította. Nem bízott az emberekben, félt a csalódástól. Ezért inkább elbarikádozta elméjét és érzéseit, mielőtt bánthatták volna. Hosszú, izmos lábai megfeszültek a várakozástól. Látszott rajtuk, nem csak fizikai, de lelki terheket is cipelnek nap mint nap. Ruházata egyszerű volt, megviselt, mégis rendezett, tiszta. Az öltözéke szabadon hagyta kecses bokáját és csuklóit, melyek méltó társai voltak kívánatos nyakának, mely egy nőnek is irigylésre méltó viselete lett volna. Aztán érzékszerveim tovább siklottak a nyaktól, fölfelé. Arca megbabonázott. Igéző tekintete fogva tartotta az enyémet. Szája szép ívű, kecses volt, mosolya megbéklyózta az egész lényemet. Bőre sima volt. Nem hibátlan, de számomra tökéletesnek tűnt. Haja óvatosan keretezte eme remekművet, nehogy belerontson. Szőke, egyenes tincsei vidáman, kacéran hulltak alá, pajkos játékosságot víve a férfi jellemébe.

Az idő megállt, a levegő szikrázott közöttünk. Éreztem azt, amit még soha: vágyat, testi és lelki vágyat egy olyan ember iránt, akit minden létező és nem létező érzékszervem érzékelt, aki csupán megjelenésével feldúlt. Vágyakoztam az után az ember után, akit önmaga elzárt előlem. Bár csak pár lépés választott el tőle, nehezebb volt ezt átlépnem, mintha mérföldek távolságából közelednék felé. Szeme fogva tartott, megigézett, nem volt szabadulásom. Nem engedett a béklyóból, rabul ejtette előbb a testem, aztán az elmém, majd a szívem, mely hol túl hevesen, hol túl lassan tűnt dobogni. Összezavarodtam, mert ez volt az első ilyesfajta élményem, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam, mint valaha.

Percekig, vagy órákig álltunk ott? Nem tudnám megmondani. Egy idő után lénye olyannyira élelmességre intett, hogy azt is észleltem, ha egy ártalmatlan kis bogár tolakodott légkörünkbe. A vágy felemésztett belülről, de uralkodnom kellett magamon. Ezért vártam, csak vártam.

Felemelte jobb kezét, és hívogatóan kitárta. Nem láttam tisztán, mégis mintha a Föld fordult volna feje tetejére. Szívem vadul kalapálni kezdett, olyan erővel, hogy az elszakította a türelem vasláncát. Immár szabad voltam, szabad, és a boldogság szárnyaival repülhettem a férfi karjaiba. Átöleltem, átölelt. Tökéletesen mosolygó ajka az enyémet kereste, és amint megtalálta, hozzátapadt. Igéző szeme elengedte enyémet, és lecsukódott. Saját, jelentéktelennek tűnő szemem követte a példáját, és átadtam magam a csók varázslatos erejének. Izmaim a pattanásig feszültek, erősen kellett kapaszkodnom védelmező karjaiba. Éreztem, hogy az ő teste is megfeszül.

Aztán a két test eggyé lett. Ez a pillanat belénk égette magát, lehetetlenné téve a szabadulást. Egyek lettünk, örökre.

Emlék

Állomás. Jegy a zsebemben, táska a lábamnál, vonat sehol. Körülöttem fáradt, de mosolygós emberek. A természet ismét bizonyított: a nap és a víz tökéletes ellenszere az éberségnek, de nem a jókedvnek! Osztálykirándulásról indultunk(volna) hazafelé. A közös élményeket megkoronázó vonat-út még csak ez után jött!

  Körül-belül fél óra várakozás után a vonat "berobogott" a peronra. Kétségbeesett utasok rohanták meg az ajtókat. Akárhogy is számolták, lehetetlennek tűnt két perc alatt mindannyiunknak feljutni, így természetesen, a farkastörvénynek engedelmeskedve, gyúródtak. A vonatra felérve sem fogadott kellemesebb látvány / érzés. Kóválygó emberek, kisebb-nagyobb csomagokkal, üres fülkék után kutattak. Mi, az osztállyal kétszer jártuk végig a vonatot az utolsó vagontól az elsőig, majd vissza, mire rájöttünk, hogy nem fogunk egy teljesen üres fülkét se találni, nem hogy egy egész szerelvényt... Bosszúsan vonszoltam a csomagom, s reménykedtem, hogy valahol mégis csak jó helyet találok. Nem is sejtettem, mennyire jót...

Én kis szerencsés, az utolsók közt szálltam fel a vonatra, így a jóval előttem levő barátnőim nekem is foglaltak egy helyet. Már távolról integettek, én meg morcosan estem be a fülkébe, a nagy táskámat az első székre lepakolva. Kifújtam magam, majd körbenéztem. Velem szemben egy fiú ült, éppen piros borítós könyvét süllyesztette a táskája mélyére. Felnézett, mosolygott, majd segített elpakolni a csomagokat. Hálás voltam, amiért nem nekem kellett emelgetni a nehéz táskát.

Miután végeztünk a pakolással, mindenki megszusszant kicsit. Az ablakot, balkáni intelligenciához híven, nem lehetett kinyitni. Két csavar erősítette a zárt, melyet az osztályfőnökünk tessékelt ki a helyéről később. Meleg volt, de azért elviselhető. A körülményeket tetőzte az ismeretlen fiú jelenléte, azaz jobban mondva a mi jelenlétünk az ő társaságában. Csak ültünk, és hallgattunk. Ez alatt a pár perc alatt "felmértem a helyzetet".

A fiú épp velem szemben ült. Rögtön megállapítottam, hogy egyetemista. Kedves arca volt, mosolygós, de nem kirívó, hivalkodó. Ennek örültem. Stílusos volt, tetszett a cipője. Az elpakolt könyv alapján intelligens embert sejtettem a külső mögött, hiszen csak néhányan olvasgatnak vonaton (de ha úgy vesszük, bárhol másutt is). Talán észrevette, hogy figyelem, mert rám nézett. Szép kék szemei voltak. Ahogy szembenéztünk, eszembe jutott, hogy én hogy nézek ki... Sáros cipő, kiránduló ruhák, kócos haj, semmi smink. Teljes természetességemben "pompáztam". Egy fél percig el is szégyelltem magam e miatt, aztán rájöttem: nincs miért pirulnom. Ez így a normális, kirándulás után. Mosolyogva hátradőltem rövid eszmefuttatásom után, és végignéztem barátnőimen. Mindannyian a fiút lesték, álmodozó áhítattal. A beszélgetés kezdete nagyon döcögni látszott, ezért úgy döntöttem, megtöröm a csendet.

-Te is Vásárhelyig utazol?

-Igen. - Mosolygott rám a fiú. -Vizsgaidőszak.

    Sajnálkozóan mosolyogtam vissza, mert tudtam, mivel jár az egyetemi szesszió. Azonban mosolyomban öröm is bujkált, hisz a csendnek befellegzett! És amint sejtettem, úgy is lett. Folytatni elvégre könnyebb, mint elkezdeni. Mintha régi ismerősök lennénk, beszélgettünk tovább. Családi háttér, iskola, egyetem, jegyek, életstílus. Egy-két mondatból mindenről tudtam. Nyitott személy!, gondoltam magamban, és mosolyogtam.

Miután beindult a beszélgetés, elégedetten dőltem hátra. Kinéztem az ablakon, és a suhanó tájat bámultam. Mosolyogva figyeltem a színkavalkádot, melyet a vonat sebessége kevert a természet adta színekből. Két csavar volt a kezemben, melyeket az ablaknyitás után birtokba vettem. Ezekkel játszadoztam, amíg (szokásomhoz híven) legalább egyiket le nem ejtettem. A csavar földre érkező hangja riasztott fel merengésemből. Utána akartam nyúlni, ám mire feleszméltem, a fiú mosolyogva tartotta tenyerében a kisebbiket. Rám nézett, úgy éreztem, belém lát. Kissé pirulva vettem vissza a csavaromat, s már tudtam: ez kezdete egy hosszú, hosszú folyamatnak...