Körül-belül fél óra várakozás után a vonat "berobogott" a peronra. Kétségbeesett utasok rohanták meg az ajtókat. Akárhogy is számolták, lehetetlennek tűnt két perc alatt mindannyiunknak feljutni, így természetesen, a farkastörvénynek engedelmeskedve, gyúródtak. A vonatra felérve sem fogadott kellemesebb látvány / érzés. Kóválygó emberek, kisebb-nagyobb csomagokkal, üres fülkék után kutattak. Mi, az osztállyal kétszer jártuk végig a vonatot az utolsó vagontól az elsőig, majd vissza, mire rájöttünk, hogy nem fogunk egy teljesen üres fülkét se találni, nem hogy egy egész szerelvényt... Bosszúsan vonszoltam a csomagom, s reménykedtem, hogy valahol mégis csak jó helyet találok. Nem is sejtettem, mennyire jót...
Én kis szerencsés, az utolsók közt szálltam fel a vonatra, így a jóval előttem levő barátnőim nekem is foglaltak egy helyet. Már távolról integettek, én meg morcosan estem be a fülkébe, a nagy táskámat az első székre lepakolva. Kifújtam magam, majd körbenéztem. Velem szemben egy fiú ült, éppen piros borítós könyvét süllyesztette a táskája mélyére. Felnézett, mosolygott, majd segített elpakolni a csomagokat. Hálás voltam, amiért nem nekem kellett emelgetni a nehéz táskát.
Miután végeztünk a pakolással, mindenki megszusszant kicsit. Az ablakot, balkáni intelligenciához híven, nem lehetett kinyitni. Két csavar erősítette a zárt, melyet az osztályfőnökünk tessékelt ki a helyéről később. Meleg volt, de azért elviselhető. A körülményeket tetőzte az ismeretlen fiú jelenléte, azaz jobban mondva a mi jelenlétünk az ő társaságában. Csak ültünk, és hallgattunk. Ez alatt a pár perc alatt "felmértem a helyzetet".
A fiú épp velem szemben ült. Rögtön megállapítottam, hogy egyetemista. Kedves arca volt, mosolygós, de nem kirívó, hivalkodó. Ennek örültem. Stílusos volt, tetszett a cipője. Az elpakolt könyv alapján intelligens embert sejtettem a külső mögött, hiszen csak néhányan olvasgatnak vonaton (de ha úgy vesszük, bárhol másutt is). Talán észrevette, hogy figyelem, mert rám nézett. Szép kék szemei voltak. Ahogy szembenéztünk, eszembe jutott, hogy én hogy nézek ki... Sáros cipő, kiránduló ruhák, kócos haj, semmi smink. Teljes természetességemben "pompáztam". Egy fél percig el is szégyelltem magam e miatt, aztán rájöttem: nincs miért pirulnom. Ez így a normális, kirándulás után. Mosolyogva hátradőltem rövid eszmefuttatásom után, és végignéztem barátnőimen. Mindannyian a fiút lesték, álmodozó áhítattal. A beszélgetés kezdete nagyon döcögni látszott, ezért úgy döntöttem, megtöröm a csendet.
-Te is Vásárhelyig utazol?
-Igen. - Mosolygott rám a fiú. -Vizsgaidőszak.
Sajnálkozóan mosolyogtam vissza, mert tudtam, mivel jár az egyetemi szesszió. Azonban mosolyomban öröm is bujkált, hisz a csendnek befellegzett! És amint sejtettem, úgy is lett. Folytatni elvégre könnyebb, mint elkezdeni. Mintha régi ismerősök lennénk, beszélgettünk tovább. Családi háttér, iskola, egyetem, jegyek, életstílus. Egy-két mondatból mindenről tudtam. Nyitott személy!, gondoltam magamban, és mosolyogtam.
Miután beindult a beszélgetés, elégedetten dőltem hátra. Kinéztem az ablakon, és a suhanó tájat bámultam. Mosolyogva figyeltem a színkavalkádot, melyet a vonat sebessége kevert a természet adta színekből. Két csavar volt a kezemben, melyeket az ablaknyitás után birtokba vettem. Ezekkel játszadoztam, amíg (szokásomhoz híven) legalább egyiket le nem ejtettem. A csavar földre érkező hangja riasztott fel merengésemből. Utána akartam nyúlni, ám mire feleszméltem, a fiú mosolyogva tartotta tenyerében a kisebbiket. Rám nézett, úgy éreztem, belém lát. Kissé pirulva vettem vissza a csavaromat, s már tudtam: ez kezdete egy hosszú, hosszú folyamatnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése