Karácsony-szeletek

Jaj, ha tudtam volna, hogy rám is gondolsz!

Szedd már össze a szobád, olyan, mint egy kupleráj.

Jó, hogy nekem senki sem segít...

Menj már ki!

Ma nem jöhettek ide be. Senki!

Nem baj, ha neked nem adok képeslapot?

Rékám, ettél?

Nem kérek, köszönöm.

Töltök, ha megkérsz szépen.

Emlékszel, mikor Zsuzsika...?

Milyen szép lett a fa!

Tényleg szép lett...

Jééé, jött az angyalka.

Shhh, nehogy elijeszd!

Ouááááu! Mennyi ajándék! És ez itt mind nekem!

Rapunzel Barbie! 

Mámá, nekem is vegyél ilyet!

Milyen szép.

Úgy volt, hogy egymásnak nem, ők mégis adtak nekünk.

Nem baj, legközelebb.

Holnap kávé?

És milyen külföldön?

Bezzeg az én időmben...

Most minek hisztizel?

Nem emeltem fel a hangom, csak kinyilvánítottam a véleményem.

Ne csapkodd az ajtót!

Mondom, ne csapkodd azt az ajtót!

Fejezd már be!

Naaa, de legyél boldog...

Majd boldog leszek, ha egy teljesen közönséges, ünnepmentes napon nem lesznek elvárásaim.

Úgy szeretlek!

Négy évszakon át

Nyáron találkoztunk. Zöldbe volt öltözve, s mindene csupa kacagás. Hirtelen botlottunk egymásba, s égkék szemei megigéztek. Mosolyogtam neki, mire ő megfogta a kezem. Kirándulni vitt, smaragd mezőkre, pipacsot szedett nekem, s én elfújtam leveleit. Majd tengerpartra mentünk, s puszta létével felmelegítette a végtelen tó vizét. Kéz a kézben gyalogoltunk bele a semmibe...

Volt valami leírhatatlanul szép abban az őszben. Lassan-lassan lecserélte zöld ruháját pirosra, barnára, sárgára és fakó szürkére. Gondolatai az esőt szították, s merengős napjain a köd vett körül minket. Aztán mikor úgy érezte, itt az idő, beengedtem a hálószobámba. Odakint hidegebb lett, ő pedig lassan vetkőzni kezdett, egyenként megszabadulva öltözékétől...

Mire meztelen lett, már jött is a tél. Összebújva néztünk ki a fagyos ablakon, s egyetlen mosolyomra ő havat gondolt nekem. Testünk összefonódva pihent, s elménk messzi tájakon szárnyalva végre szabad volt. Meztelenségünk nem hogy feszélyezzen, inkább felszabadított. A hó meg a takaró mély álomba szenderített mindkettőnket. Karácsonykor forró csókot leheltem feléje, s születésnapján leheletével körülölelve néztük a tűzijátékot. Soha boldogabb nem voltam. Ő sem....

Aztán ez is elmúlt. Ahogy a hó elolvadt, ő öltözködni kezdett. Új, színesebb ruhákat vett magára, s frissen illatozva fogócskáztunk. A tavaszi szellő kócosra borzolta hajam, miközben szaladtam utána. Még egyszer utolértem, megfogtam a kezét, ő pedig homlokon csókolt. Utoljára...

A nyári nap első sugarával továbbállt. Még láttam, amint egy piros szoknyás lány hajába túr, s egy mosollyal később kézen fogva sétálnak el. Mégis boldog voltam, s magamban azt gondoltam: "mostantól másé lesz ez az Év."

J. A. emlékére

Sok szó nincs, mely méltó lenne hozzá:

Szeretet, szerelem, határtalan magány.


(J. A. emlékére, 2012. december 3.)

Tébolyda

RECCS! - mondta a tudat, és kettéhasadt.

"Las Parabras De Amor..."

Ma kerestelek.


Kerestelek reggel az álmomban.
Ébredés után az ágyamban
a párnák, takarók ráncán,
s a reggeli napsugár táncán.

Kerestelek a kávé mellett,
a kiskanalak között,
a cukortartó mögött,
s a terasz hidegében.

Kerestelek a lehulló levelek zajában,
a patak csobogásában,
szelek susogásában,
cipők kopogásában.

Kerestelek a színfalak mögött,
a bársonyfüggöny gyűrődései közt,
a nyitott büféajtó előtt,
az asztalnál cigarettázva.

Kerestelek akkor is,
mikor a kilincsért nyúltam,
s belépve az ajtón, otthonomban is
csak téged kerestelek.

Kerestelek a tükörbe nézve,
az ablakot figyelve,
a képkeretek között.

Kerestelek sóhajomban,
üldözött tekintetemben,
imádkozó tenyeremben.

Kerestelek alvás előtt,
késő esti mámorban,
értelmetlen, motyogott szavaimban.



Csak másnap reggel találtalak meg.
A postaládámban.
Azt írtad: "Ma kerestelek..."

Absztrakt

Álarcok sokasága suhan el mellettem
nap, mint nap.
Nevetnek, sírnak, a nyelvüket nyújtják, majd
elszállnak.
Egyedül két szép fekete szemedben
állok meg,
elnyel a mélység, a bánat s a szerelem,
örökre.
Felnézek az égre, s te hirtelen továbbállsz
nélkülem.
Álarcom leveszem. Patakban folynak a
könnyeim.
Ez vagy hát te, s ez lettem én, eképpen.
Nélküled.

Piros pöttyös szoknya

Játszani szeretnék. Mondd, leszel a játszótársam?

Kis piros pöttyös szoknyát veszek fel, hogy biztosan megismerj.
A játszótéren találkozunk. Ott várlak majd a homokozó szélén.
Ne ijessz meg, ha jössz! Félős vagyok, sikítok ilyenkor.
Nem is szeretem az ijesztő embereket.
De téged szeretni akarlak.
Fogócskázhatunk majd, úgysem érdekel, ha elesek.
Csak a szoknyácskám maradjon ép.
Fára mászni nem tudok, de érted majd megtanulom.
Majd büszke lesz rám a bátyám.
Rajzolni is szeretek, ha hozol krétát, megmutatom.
Téged is lerajzollak, csak maradj nyugton kicsit.
Ha már meguntad, hogy csak én rajzolok, elmehetünk hintázni. Az olyan jó!
Magasra dobjuk a lábunkat, és repülni fogunk, mint a madarak!


S ha elfáradunk, majd leülünk a földre. Végignézünk a birodalmunkon:
a homokozóban aprócska vár tér nyugovóra.
a bokrok tövébe, ahova nemrég bújtunk, verebek költöznek.
a dús lombú tölgy ágait szél borzolja.
körülöttünk egy színes, képzelt világ az aszfalton.
mögöttünk a hinta, fölöttünk az ég.

Megfoghatod a kezem.
De ne fuss el, ha puszit adok!

Játszani szeretnék. Mondd, leszel a játszótársam?

Tempus venatus

Egy mozgalmas kisváros szegény negyedében születtem, 1931 májusában. A település peremén, egy hatalmas nagy mező mellett. Olyan volt, mintha a világ végén laknánk, csak a sínek választottak el a semmitől. Amikor válság tört ki az országban, mi, meg a hasonlóak igencsak megsínylettük. Szüleim reggeltől estig dolgoztak és sokat veszekedtek. Néha teljesen elfeledkeztek rólam, napokig. Így megtanultam a magam lábán megállni, még apró gyerekként.

Körülbelül 5 éves lehettem, amikor egy éjjel vonatzakatolásra ébredtem. Idegen hang volt ez, hiszen éjszaka nem járt akkoriban felénk vonat. Kíváncsian felöltöztem, és kisurrantam. A házunk előtt a vonat lefékezett, majd zakatolva megállt. Mire kettőt pislogtam, emberek hada ugrott le a vonatról, különbnél különb emberek. Sürgés-forgás kezdődött, parancsok pattogtak a levegőben, és akit elértek, az munkához is látott. Szerszámok kerültek le a szerelvényekből, s a lámpák gyér fényénél a férfiak építeni kezdtek egy hatalmas sátrat. Ámulatomban azt hiszem, a szám is tátva maradt. Fogalmam sem volt róla, mi fán terem egy cirkusz, még soha nem hallottam ilyesmiről. Ezért lepett meg annyira, amikor előkerültek a ketrecek, bennük soha nem látott állatok: oroszlánok, zebrák, fényes szőrű lovak, majmok, zsiráfok és egy hatalmas elefánt. Ismeretlen volt ez a zajos, ámbár vidám világ nekem, mégis félelmemnél nagyobb volt a kíváncsiságom, ezért elindultam felfedezni az újonnan épülő sátrat. Mivel kicsi voltam, senkit sem zavartam, kedvemre nézelődhettem, ámuldozhattam. Már hajnalodott, mire hazaértem. Olyannyira izgatott voltam, hogy alig bírtam elaludni.

Másnap reggel vidáman ébredtem, s mivel szüleim hajnalban dolgozni mentek, ismét kimentem a cirkuszhoz. Napfényben még szebbnek tűnt. Minden olyan színes, olyan nagy volt. Mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol nincs szegénység, nincs boldogtalanság, könny és kesergés. Jó volt ott nekem, szerettem fel s alá lézengeni, ráadásul senki sem rótt meg, amiért ingyen potyáztam a sátrak között. Gyerek voltam még, de elég eszes ahhoz, hogy megértsem, mi fog történni. Meghallottam, amit az emberek beszéltek, és innen tudtam meg, hogy kora délután egy pár táncos és állatidomár felvonul a városunk főterén, hogy estére ide csalogassa az embereket. Előadás lesz.  Hihetetlenül boldog voltam. Idő közben összebarátkoztam egy kedves kövér hölggyel, akit a cirkuszban mutogattak, adott nekem cukorkát.

Délután együtt vonultam a táncosokkal. Szutykos gyerek voltam, mindig maszatos, lerítt rólam, hogy melyik kaszthoz tartozom. Lehet éppen e miatt sajnált meg az egyik lovász nő, s maga elé ültetett a felvonuláson. Mosolyogva és integetve vonultunk végig a városon. Mire hazaértünk, mindenki tudta, ki vagyok, folyton a hajamat borzolták és „Öcskös”-nek neveztek. Nem zavart. Éreztem, hogy ezek az emberek igazán szerettek. Egész estig velük maradtam, és a kedves kövér hölgy, akiről kiderült, hogy Bertának hívják, szerzett nekem jegyet az előadásra.

Kora este hazamentem, megmosakodtam, és a legszebb ruhámat vettem fel. Végre fontosnak éreztem magam, és végre boldog voltam. Mikor visszaértem, mindenki megdicsért, hogy „ej, be kicsípted magad, Öcskös!” és ismét a hajamat borzolták. Berta megint adott egy cukorkát. Azt rágcsáltam, amíg gyűlni nem kezdtek az emberek, és egy kedves táncos hölgy segítségével be nem mentem a nagy sátorba.Az első sorba akartam ülni, hogy minden lássak, de az már foglalt volt. Sőt, mi több, alig voltak már ülőhelyek az utolsó sorokban is. Ezért fittyet hányva a legszebb ruhámra, lefeküdtem a porba és előrekúsztam az első sor alá. Tökéletes volt a kilátás.

Amint elhelyezkedtem, mintegy végszóra, megjelent a porondmester. Cifra egyenruhát viselt, pödört bajuszt és kedvesen szólt mindenkihez. Aztán elkezdődött a műsor. Előbb táncosok jöttek, majd egy bohóc a kutyájával. Ez után majmok, zebrák és a zsiráfok következtek. Ketrecet hoztak be, és akkor megjelentek az oroszlánok, idomárjukkal. Ismét tátva maradt a szám, hiszen nem tudtam, milyen állat az oroszlán, de láttam rajta, hogy veszélyes. Miután a közönség őket is megtapsolta, az artisták száma jött. A kötélen forgó, trapézon egyensúlyozó férfiak és nők, a kötéltáncosok és a levegőben ugráló művészek látványa elkápráztatott. Csodáltam erejüket, egyensúlyukat és azt, hogy nem félnek. Bátrak voltak, mind egy szálig. Le nem tudtam venni róluk a szememet, és egy gyönyörűen sikerült duplaszaltó után elhatázotam, én is légtornász leszek.

Az előadás után késő éjszakáig ott maradtam. Nem akartam többé hazamenni, ezzel a mozgó boldogsággal akartam tovaszáguldani, még ezerszer és milliószor végignézni az artisták számát, és megtanulni tőlük, hogyan kell kötélen járni a magasban, hogyan kell trapézon lengeni, és főként azt, hogyan kell bátornak lenni.

Kimerülten aludtam el Berta ölében. Már két napja talpon voltam, amióta a cirkusz ide érkezett, ezért nem csoda, hogy mélyen aludtam. Talán túl mélyen.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy otthon vagyok. Kétségbeesetten rohantam ki a sínekhez, ahol előző este még a cirkusz állt, de nem találtam semmit, csak egy-két üres whiskeys üveget és egy fél pár papucsot. Keserű könnyek patakzottak a szememből, hirtelen minden olyan csendesnek, szürkének és üresnek tűnt: „túl korán mentetek el.” Csalódottságom és elhagyatottságom dacba fordult, sziklaszilárd határozottságba, mely szerint légtornász lesz belőlem, s a cirkusz legközelebbi látogatásánál velük megyek.

Nap, mint nap gyakoroltam, előbb a vonatsíneken, majd faágakon, kifeszített köteleken, bármin, amin értem. Tizenegy év kitartó munka után már városszerte ismert voltam ügyességemről. Nem féltem sem magasságtól, sem mélységtől, sőt, igazán csak több méterrel a föld felett éreztem jól magam. Akkor boldog volt az életem, rövid ideig.

1947 júliusának közepén néhány barátommal elmentünk a közeli folyóba fürdeni. Egy kis földnyelvről ugráltunk a vízbe, de már eléggé untuk. Fiatalok voltunk, vágytunk az izgalomra. Nem messze a fürdőhelytől volt egy híd, magasan a víz fölött. Tudták, hogy én nem félek a magasságtól, ezért fogadtunk, hogy leugrom onnan. A fiúk lent a partról néztek, míg én a híd szélére álltam, intettem, majd leugrottam. Nem tudtuk, hogy a híd alatt a folyó sziklás.

Szerencsém volt, mivel csak a hátamat ütöttem meg. Eszméletemet vesztettem, s a barátaim szedtek ki a vízből. Már a kórházban ébredtem, de nem tudtam mozogni. Soha többé. Az orvosok szerint örülhettem, hogy ennyivel megúsztam, akár meg is halhattam volna.

Két hétig kellett kórházban feküdnöm, utána hazaengedtek. Tolókocsiban ültem, az életem pedig romokban hevert. Hazaértem, és lefeküdtem. Nem akartam élni.

Aznap éjszaka furcsa vonatzakatolásra ébredtem. A szívem hevesen kezdett verni, még sok év elteltével is felismertem a régi cirkuszi szerelvények zaját. Fel akartam ülni, de a testem nem mozdult. Keserű könnyek patakzottak a szememből: „túl későn jöttetek.”

Milyen kapcsolatban áll vele?

Hogy milyen kapcsolatban állok vele?

A szomszédban lakott gyerekkoromban, közös volt a hatalmas diófánk. Már akkor is egy párt játszottunk el. Ő volt a férj, én a feleség. Gyakran megkérte a kezem, aztán összeköltöztünk a diófa alá, összevesztünk, kibékültünk. Egyszer puszit is adtam neki. Azt mondta "fúj!", és hazaszaladt. Másnap kezdtük előröl. 

Egyik ilyen veszekedésünkkor történt meg először. A heves szócsata közepén megütött. Kerek szemekkel néztem rá, szavaim elakadtak, és sírásra görbült a szám. Ettől lehet megijedt picit, mert azt mondta, nehogy sírni merjek, mert ez azt jelentette, hogy szeret engem, igazán. A szülei is így csinálnak. És hogy nehogy elmondjam bárkinek.

Csodálkoztam, az én szüleim sosem ütöttek meg senkit, és egy kissé aggódtam is, hogy ők igazából nem is szeretik egymást. Két hétig játszottuk ezt, majd megkérdeztem anyukámtól, hogy ők miért nem szeretik egymást. Előbb nem értette, akkor elmagyaráztam neki. Furcsa arcot vágott, majd mérgesen elment otthonról.

Másnap ő már nem jött át megkérni a kezem. Soha többet nem játszottunk a kertben, ugyanis nemsokkal ez után elköltöztek. Kicsit hiányzott, de anyukám azt mondta, rossz fiú volt, és ne is gondoljak rá.

Gimnazista voltam, mikor újra láttam. Szép volt, mint ahogyan emlékeztem. Kissé hanyagolt külsejű, de ez akkoriban divat volt. Megint találkozgatni kezdtünk, a szüleim tudta nélkül. Gyakran vitt el motorozni, a külvárosba vagy a mólóra. Izgalmas volt vele lenni, sosem unatkoztam. 

Aztán valahogy egymásba szerettük. Újra. Kézen fogva sétáltunk, csókolóztunk, majd ő többet akart. Pár hétig húztam a dolgot, de végül ez is megtörtént. Mikor végeztünk, mindig megpofozott. Azt mondta, még mindig szeret, s megkérdezte, emlékszem-e a kis játékunkra a kertben. Nem volt szabad beszélnem az ütésekről, a lila foltokat is sikerült eltüntetnem. Egészen jól megvoltunk, azt hiszem.

Pár hónap múlva egyik alkalommal nem védekeztünk, és terhes lettem. Kimaradtam az iskolából, elköltöztem otthonról. Hozzá. Ő munkát vállalt, próbált eltartani, és egyre többször ütött meg. Egyre jobban szeretett. Ez nekem fájt. Nem akartam hűtlen lenni, szótlanul tüntettem el a nyomokat. Nehéz volt akkoriban, de azt hiszem, még ekkor is egészen jól megvoltunk.

Aztán megszületett a kisfiunk. Nem örültünk neki annyira, mint ahogy az szokás. Folyton sírt, ami igen zavaró volt szeretkezés közben. Ilyenkor többször is megütött, mert azért a picit nem üthette. Már kettőnket szeretett. Napközben ő dolgozott, én meg neveltem a gyereket. Egészen jól megvoltunk ekkor is.

Aztán most nemrég történt, hogy miközben azt csináltuk, a kicsi besétált a szobába. Ki akartam küldeni, de tényleg, csak éppen nem voltam olyan helyzetben... Ettől kicsit mérges lett, lássuk be, jogosan. Mérgesen húzta fel a nadrágját, felpofozott, és kifelé menet, csupán szeretetből, a gyereket is megütötte. Akkor esett el, és tört el a karja.

Azért vagyok most itt, tisztelt bíróság, hogy elmondjam, a férjem mindent csak szeretetből tett. Ő nem bűnös semmiben, én nem kellett volna beengedjem a gyereket a hálószobába. Kérem, engedjék haza. Egészen jól megvagyunk mi.

Tegnap újra láttalak

Becsuktam a szemem. Azt mondtad, meglepetés. Arcod sugárzott a boldogságtól, szemeiden láttam, azt szeretnéd, ha boldog lennék. Igazság szerint nem izgultam, egy csöppet sem. Inkább féltem. Nem, mintha nem bíztam volna benned, hiszen végig fogtad a kezem. Csak a vakság elvette az önbizalmamat. Magamban nem bíztam.

Kéz a kézben sétáltunk, én becsukott szemmel, botorkálva, te magabiztosan vezetve. Nem mentünk sokáig, mégis hosszúnak tűnt az út. Csak találgatni tudtam, hova viszel. Magamban elképzeltem sok-sok festői tájat, naplementét, romantikát.

Megérkeztünk -  mondtad, és én végre kinyitottam a szemem. A fény sértette a szemeimet egy pillanatig, majd megláttam a helyet, ahova vezettél. Semmi romantika nem volt benne, a szó glazúros értelmében. Egy régi háznál voltunk, nem romok között, csupán egy kertben. Idillikus volt, semmint izgalmas vagy egzotikus. Ennek mégis jobban örültem. Ismertél. Tudtad, hogy ezt jobban tudom kezelni.

Szerettem, hogy tiszteletben tartottad a képességeimet. Például sosem vettél nekem virágot, mert tudtad, hogy hidegen reagálnék rá. Mert olyankor furcsán érzem magam, mintha tartoznék, mintha én nem tudnék eleget adni Neked. Ismertél, jobban, mint bárki.

Míg ezen gondolkoztam, elmosolyodtam. Észre sem vettem, csak akkor, amikor rád néztem. Elégedetten mosolyogtál vissza, szemedben égett a szerelem tüze. Megfogtad a kezem, ismét, s immár nem vakvezetőként, hanem társként. Boldogan öleltelek magamhoz, mert tudtam, itt nem vár rám naplemente, nem vár rám rózsaszirommal és gyertyafénnyel díszített szoba.

Itt Te vártál rám, a meztelen valónkkal.

Rám néztél, s azt mondtad, szeretsz.

(...)

Kinyitottam a szemeim. Könnyek homályosították el a hajnali szobám képét. Te nem voltál ott, nem tudtál kiszabadulni az álomképem tér- és időketrecéből. Sírtam. Felébredtem, mielőtt elmondhattam volna azt, ami a legfontosabb az életemben: én is szeretlek.

Kárba veszett emlékek

Ma felhívtál telefonon. Rég nem láttuk egymást, találkozzunk, igyunk megy valamit egy kocsmában. Örültem neked, rögvest kötélnek álltam. Fél óra múlva már úton voltam.

A régi kedvenc kocsmánkba mentünk, s mivel a régi kedvenc asztalunk foglalt volt, máshova ültünk. Távol a többiektől, én háttal a bejáratnak. Nem tetszett, de veled voltam, üsse kő, most nem nyavalygok.

Berendezkedtünk az asztalhoz, még kétszer széket cseréltél, nem tetszett a háttámla, vagy billegett. Nem baj, meglett az igazi is. Zavart csendben pakoltuk jobbra majd balra a dolgainkat, míg megjelent a pincér. Mit iszunk? Te egy narancslevet kértél, én sört. Tipikus.

A pincér távozása után ismét két percnyi csendben ültünk, mosolyogtunk, és körbe-körbe néztünk, hátha akad még egy-két ismerős. Nem akadt. Megkérdeztem, hogy vagy. Azt mondtad, jól, és ültünk tovább. A pincér kihozta a kért italokat, majd ő is távozott. Egyedül maradtunk: te meg én.

Most a te sorod jött: rákérdeztél, én hogy vagyok. Megvagyok, mint mindig, válaszoltam. Ezen elnevetted magad, és mesélni kezdtél. Hogy mennyire jó neked. Egyetem jól megy, család egészséges, barátaid is vannak, no, meg egy macskád. Ezért irigyeltelek, de nem mondtam. És hogy új barátod van, már fél éve, akivel nagyon boldogok vagytok. Mert ő nem olyan, mint az előzőek. Az "előzőekre" is ezt mondtad...

És én? Én még egyedül vagyok? Nem szeretem, ha így kérdeznek rá, de neked elnéztem. Mosolyogva feleltem a szokásosat, hogy igen, nekem így a jó ezek szerint, és hogy hetvenhét macskával fogok megöregedni. Ezen is nevettél. Nem hittél nekem, pedig akkor, ott, elég komolyan fontolgattam az egyedül maradásom esélyeit.

Aztán mesélni kezdtél a legutóbbi kirándulásodról. Korfun voltatok, tengerpart, idill, szerelem, naplemente. Te ezt szereted. Nem zavartak az emberek, s úgy általában, még a nyelvet sem értettétek, tehát kommunikálni is csak egymással lehetett. Boldognak tűntél, és ismét felőlem érdeklődtél: még mindig eljárok fesztiválokra? Szemedben az őszinte kíváncsiság csillogott, ezért úgy gondoltam, mesélek. Őszintén.

Vigyorogva fogtam neki a legutóbbi fesztiválon történtek vázlatának. Jó messziről kiindulva, ahogy szoktam, mások számára jelentéktelen részleteket hosszasan ecsetelve mondtam, és mondtam, és mondtam... Ahogy beszéltem, egyre több mozzanat, ember és érzés jutott eszembe, s már-már lázasan hadarva próbáltam lefesteni neked azokat a dolgokat, amiket én átéltem. Nevettem a saját poénjaimon, nosztalgikus boldogsággal emlékeztem vissza a kalandos történetemre. Közben észre sem vettem, hogy a fény kihunyt a szemedből, és untatlak.

A fesztivál háromnegyedénél rád néztem. Éppen a körmödet piszkáltad. Döbbenten hallgattam tovább a hangomat, mely monoton formát öltött, de neked ez sem tűnt fel. Az utolsó napokat két mondatban fejeztem be. Sértve éreztem magam és az emlékeim. Te láthatóan feléledtél, ahogy elhallgattam, és tovább mesélted a boldog életed. Az "előzőektől" különböző barátoddal. Figyeltem rád, talán túlságosan is, akarattal ittam be minden szavad. Nem vetted észre, neked ez természetes, ha te beszélsz, figyelnek.

Aztán már nem is figyeltem. Erre bezzeg rám szóltál, hogy "na, figyelsz?" Figyelek.

Az utolsó perceinket együtt a te meséd töltötte ki. Majd felálltál, és elpakoltál. Vár a barátom, mondtad, fizettél, és elmentél. Én még maradtam. A hűlő helyedet néztem, és a szemem megtelt keserű könnyel: kár volt rád pazarolni az emlékeimet.

Ez voltál nekem

Szemben álltam a férfival. Tekintetem mélyen az övébe fúródott, és bár a mély tenger-kék szemén kívül mást nem láttam, ezernyi más apró részemmel érzékeltem a vonásait, jellemét.

Magas volt, szikár. Vékony teste ellenére könnyedén kivehetőek voltak a ruhája alatt feszülő izmai. Tartása tiszteletet parancsolt a körülötte lévőkre. Vékony karjai feszülten simultak hibátlan felsőtestéhez. Kézfejét görcsösen ökölbe szorította. Nem bízott az emberekben, félt a csalódástól. Ezért inkább elbarikádozta elméjét és érzéseit, mielőtt bánthatták volna. Hosszú, izmos lábai megfeszültek a várakozástól. Látszott rajtuk, nem csak fizikai, de lelki terheket is cipelnek nap mint nap. Ruházata egyszerű volt, megviselt, mégis rendezett, tiszta. Az öltözéke szabadon hagyta kecses bokáját és csuklóit, melyek méltó társai voltak kívánatos nyakának, mely egy nőnek is irigylésre méltó viselete lett volna. Aztán érzékszerveim tovább siklottak a nyaktól, fölfelé. Arca megbabonázott. Igéző tekintete fogva tartotta az enyémet. Szája szép ívű, kecses volt, mosolya megbéklyózta az egész lényemet. Bőre sima volt. Nem hibátlan, de számomra tökéletesnek tűnt. Haja óvatosan keretezte eme remekművet, nehogy belerontson. Szőke, egyenes tincsei vidáman, kacéran hulltak alá, pajkos játékosságot víve a férfi jellemébe.

Az idő megállt, a levegő szikrázott közöttünk. Éreztem azt, amit még soha: vágyat, testi és lelki vágyat egy olyan ember iránt, akit minden létező és nem létező érzékszervem érzékelt, aki csupán megjelenésével feldúlt. Vágyakoztam az után az ember után, akit önmaga elzárt előlem. Bár csak pár lépés választott el tőle, nehezebb volt ezt átlépnem, mintha mérföldek távolságából közelednék felé. Szeme fogva tartott, megigézett, nem volt szabadulásom. Nem engedett a béklyóból, rabul ejtette előbb a testem, aztán az elmém, majd a szívem, mely hol túl hevesen, hol túl lassan tűnt dobogni. Összezavarodtam, mert ez volt az első ilyesfajta élményem, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam, mint valaha.

Percekig, vagy órákig álltunk ott? Nem tudnám megmondani. Egy idő után lénye olyannyira élelmességre intett, hogy azt is észleltem, ha egy ártalmatlan kis bogár tolakodott légkörünkbe. A vágy felemésztett belülről, de uralkodnom kellett magamon. Ezért vártam, csak vártam.

Felemelte jobb kezét, és hívogatóan kitárta. Nem láttam tisztán, mégis mintha a Föld fordult volna feje tetejére. Szívem vadul kalapálni kezdett, olyan erővel, hogy az elszakította a türelem vasláncát. Immár szabad voltam, szabad, és a boldogság szárnyaival repülhettem a férfi karjaiba. Átöleltem, átölelt. Tökéletesen mosolygó ajka az enyémet kereste, és amint megtalálta, hozzátapadt. Igéző szeme elengedte enyémet, és lecsukódott. Saját, jelentéktelennek tűnő szemem követte a példáját, és átadtam magam a csók varázslatos erejének. Izmaim a pattanásig feszültek, erősen kellett kapaszkodnom védelmező karjaiba. Éreztem, hogy az ő teste is megfeszül.

Aztán a két test eggyé lett. Ez a pillanat belénk égette magát, lehetetlenné téve a szabadulást. Egyek lettünk, örökre.

Emlék

Állomás. Jegy a zsebemben, táska a lábamnál, vonat sehol. Körülöttem fáradt, de mosolygós emberek. A természet ismét bizonyított: a nap és a víz tökéletes ellenszere az éberségnek, de nem a jókedvnek! Osztálykirándulásról indultunk(volna) hazafelé. A közös élményeket megkoronázó vonat-út még csak ez után jött!

  Körül-belül fél óra várakozás után a vonat "berobogott" a peronra. Kétségbeesett utasok rohanták meg az ajtókat. Akárhogy is számolták, lehetetlennek tűnt két perc alatt mindannyiunknak feljutni, így természetesen, a farkastörvénynek engedelmeskedve, gyúródtak. A vonatra felérve sem fogadott kellemesebb látvány / érzés. Kóválygó emberek, kisebb-nagyobb csomagokkal, üres fülkék után kutattak. Mi, az osztállyal kétszer jártuk végig a vonatot az utolsó vagontól az elsőig, majd vissza, mire rájöttünk, hogy nem fogunk egy teljesen üres fülkét se találni, nem hogy egy egész szerelvényt... Bosszúsan vonszoltam a csomagom, s reménykedtem, hogy valahol mégis csak jó helyet találok. Nem is sejtettem, mennyire jót...

Én kis szerencsés, az utolsók közt szálltam fel a vonatra, így a jóval előttem levő barátnőim nekem is foglaltak egy helyet. Már távolról integettek, én meg morcosan estem be a fülkébe, a nagy táskámat az első székre lepakolva. Kifújtam magam, majd körbenéztem. Velem szemben egy fiú ült, éppen piros borítós könyvét süllyesztette a táskája mélyére. Felnézett, mosolygott, majd segített elpakolni a csomagokat. Hálás voltam, amiért nem nekem kellett emelgetni a nehéz táskát.

Miután végeztünk a pakolással, mindenki megszusszant kicsit. Az ablakot, balkáni intelligenciához híven, nem lehetett kinyitni. Két csavar erősítette a zárt, melyet az osztályfőnökünk tessékelt ki a helyéről később. Meleg volt, de azért elviselhető. A körülményeket tetőzte az ismeretlen fiú jelenléte, azaz jobban mondva a mi jelenlétünk az ő társaságában. Csak ültünk, és hallgattunk. Ez alatt a pár perc alatt "felmértem a helyzetet".

A fiú épp velem szemben ült. Rögtön megállapítottam, hogy egyetemista. Kedves arca volt, mosolygós, de nem kirívó, hivalkodó. Ennek örültem. Stílusos volt, tetszett a cipője. Az elpakolt könyv alapján intelligens embert sejtettem a külső mögött, hiszen csak néhányan olvasgatnak vonaton (de ha úgy vesszük, bárhol másutt is). Talán észrevette, hogy figyelem, mert rám nézett. Szép kék szemei voltak. Ahogy szembenéztünk, eszembe jutott, hogy én hogy nézek ki... Sáros cipő, kiránduló ruhák, kócos haj, semmi smink. Teljes természetességemben "pompáztam". Egy fél percig el is szégyelltem magam e miatt, aztán rájöttem: nincs miért pirulnom. Ez így a normális, kirándulás után. Mosolyogva hátradőltem rövid eszmefuttatásom után, és végignéztem barátnőimen. Mindannyian a fiút lesték, álmodozó áhítattal. A beszélgetés kezdete nagyon döcögni látszott, ezért úgy döntöttem, megtöröm a csendet.

-Te is Vásárhelyig utazol?

-Igen. - Mosolygott rám a fiú. -Vizsgaidőszak.

    Sajnálkozóan mosolyogtam vissza, mert tudtam, mivel jár az egyetemi szesszió. Azonban mosolyomban öröm is bujkált, hisz a csendnek befellegzett! És amint sejtettem, úgy is lett. Folytatni elvégre könnyebb, mint elkezdeni. Mintha régi ismerősök lennénk, beszélgettünk tovább. Családi háttér, iskola, egyetem, jegyek, életstílus. Egy-két mondatból mindenről tudtam. Nyitott személy!, gondoltam magamban, és mosolyogtam.

Miután beindult a beszélgetés, elégedetten dőltem hátra. Kinéztem az ablakon, és a suhanó tájat bámultam. Mosolyogva figyeltem a színkavalkádot, melyet a vonat sebessége kevert a természet adta színekből. Két csavar volt a kezemben, melyeket az ablaknyitás után birtokba vettem. Ezekkel játszadoztam, amíg (szokásomhoz híven) legalább egyiket le nem ejtettem. A csavar földre érkező hangja riasztott fel merengésemből. Utána akartam nyúlni, ám mire feleszméltem, a fiú mosolyogva tartotta tenyerében a kisebbiket. Rám nézett, úgy éreztem, belém lát. Kissé pirulva vettem vissza a csavaromat, s már tudtam: ez kezdete egy hosszú, hosszú folyamatnak...

Memoár

Szememben zápor.
Szívemben durva tél.

Csak a kezem melege emlékeztet a forró nyári csókodra.

Köztünk

Valami történt. 
Valami, amit nem tudok elmagyarázni. 


Azt érzem, hogy a hajnali napfény értünk simogatja a várost. 
Hogy a levegő izzik, parázslik, hűl, majd megfagy minden mondatunknál. 
Azt, hogy a bel- és külváros miattunk zsúfolt. Mindenki minket akar látni. 
És azt is érzem, hogy az én levegővételem a tiedre rímel, a mosolyom a tiedre van hangolva, 
s e két ellentétes dallam disszonanciája valami furcsa mód egységet alkot. 
Olyan szép dal vagyunk mi így együtt!

És még érzek valamit.
Azt, hogy ez az élet e kettőnké: tied meg enyém.
Csak még nem jöttünk rá, látod?

Egy perc néma csönd

S a háborgó lélek tüzében menny és pokol eggyé tűnik, megváltás és kárhozat között megszűnik minden különbség. Az örökös csalódás, a folyamatos bántódás keserű könnyei nem hogy enyhítenék e lángoló fájdalmat, még inkább szítják, tovább perzselnek, kiűzve az ép elmét saját otthonából. Szomorúság, hiány és őrület kavarog egy ősi üstben, melynek neve: halál.

Valóság

- Igazad van. - válaszoltam nyugodtan az eszmefuttatására.
- Tényleg? - kérdezte meglepődve. - Akkor leszoksz?
Elővettem egy cigarettát, s meggyújtottam.
- Azt nem mondtam.

Gyakorlati filozófia

Készült: Dabóczi Dávid életfilozófiája alapján

Mottó: Örülj a kis dolgoknak az életedben.

Nyár van, napsütés, kék ég, és nem mellesleg dögmeleg. Gyalogolni kell, ugyebár, hiszen buszozni nem éri meg, ott tömegszauna van. Hazafelé az út hosszú, talán több is, mint fél óra. A víz (vagy bárminemű szomjoltó nedv) hiánya Szaharát varázsol a torokba. Kellemetlen helyzet.

De menni kell, menni. Mert otthon vár az árnyék, a hűs szoba, egy pohár víz (elsősegélynyújtás szomjan halás ellen), majd egy pohár jeges kóla, mert az trendi. Lám, lám, az élet apró örömei. Milyen kielégítő érzés leülni egy hosszú, izzasztó séta után eme nedűkkel. És ennek, ezeknek kell, muszáj, fontos örülni, nem csak természetes módon elsiklani mellettük, hiszen ettől boldog az ember, ettől múlik a hiszti, ettől nyugszik meg test és lélek.

Akkor meg felmerül az emberben (ha nem is mindenikben, de kettőben biztos), hogy igen ám, de mi van akkor, ha a séta nem félórás, hanem mondjuk 3 perces? Akkor mit és mennyit érnek ezek az apró örömök? Akkor talán természetes is, hogy árnyék, szoba, víz, hűvös, kóla jéggel. Pedig az élmény mindkét esetben ugyanannyit ér: felbecsülhetetlen, megismételhetetlen (még ha rutinos is).

Ezek után pedig a „kedves olvasó" ferde szemmel találgat: hol itt a gyakorlat? Mert oké, vágjuk az elméletet, örülni, igen, persze. De hogy ennél többet?

Nos, a gyakorlati rész a költözködés. Költözni kell, mindenkinek, minél messzebb (de azért nem túl messze) a munkahelytől, iskolától, óvodától. Hogy sétálni, gyalogolni, menetelni kelljen a fullasztó melegben a szürke betontömbök néha fel-feltűnő árnyékáért. És persze, az otthon hűvöséért, a szoba nyugalmáért, a pohár vízért és jeges kóláért. Még ha napszemüvegek potyognak is az égből. (?)

Mert csak az érti igazán, aki átéli.

Mert csak az érti igazán, aki átélte.

Mert csak mi értjük igazán. Mi, akik nem akarjuk megváltani a világot.

Paradoxon

-Drágám, kivennéd a kést a hátamból? Nyomja a lapockámat.

Figyelmetlen vagy.

Esik.

Egész nap esett.

Minden a megszokott.

Az utcán sétálva belegyalogolsz egy lélekbe, s kioltod életét.

Aztán még Te kiáltasz fel, hogy:

- Fúj, egy giliszta!

Interjú a Hétfejű Sárkánnyal

Kelt: Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a Kurta Farkú Malac túr...

Hivatásomnak köszönhetően olykor-olykor ellentmondhatok a hagyományoknak, s hátat fordítva a megszokott gondolkodásmódnak, eszement (elnézést a kifejezésért) dolgokba vethetem bele magam. Így történt, hogy gyermekkori kíváncsiságomat kielégítve, felkerestem a Hétfejű Sárkányt egy rövid és célratörő beszélgetés erejéig, melyből kiderült, miként vélekedik az őt mindig gonosznak beállító népmeséinkről. Nem kis meglepetésemre piros-fehér csíkos papucsban, ehhez színben passzoló fehér-piros csíkos sapká(k)ban nyitott ajtót, s mosolyogva teára invitált. A vörös színű tea illata (és íze is) gondos szakértelemről, évszázados tudományról árulkodott. Miután hellyel kínált a kopott, régi kanapén, velem szemben foglalt helyet, éppen a több ezer könyvtől roskadó polc elé. Balról harmadik, jobbról negyedik fejének orrára egy szemüveget helyezett, s tizennégy szempárral farkas-(sárkány-)szemet nézve kérdezz-feleleket kezdtünk játszani.

Kérdező: - Ön mióta tagja a népmesék színésztársulatának?

Hétfejű Sárkány: - Óh, már nem is emlékszem. Több száz, lehet ezer éve is. Az emberek mindig csodálták „különleges” tulajdonságomat (nézett végig hét fejével hét fején), s félelmetes erőt tulajdonítottak nekem. Megvan az már kétezer éve is...

K: - Hogyan került az emberek világába?

H.S.: - Mindig is különc voltam otthon, a mi világunkban. Szerettem a színészkedést, folyton locsogtam, éppen ezért nagyon hamar kiközösítettek a többiek. Szüleim jó munkás sárkányok voltak, nem nézték jó szemmel „művészi” hajlamaimat. De nekem ez volt, még mindig ez az életem! Úgyhogy egy szeles őszi napon pöttyös batyut kötve a hátamra, pont, mint a mesékben a vándorlegény, útra keltem egy olyan helyet keresni, ahol abból élhetek, amit szeretek. Így jutottam el az emberek közé, ahol egy vén mesemondó rögtön pártfogása alá fogott, megélhetőséget biztosított, ráadásul azt tehettem, amit szívem súgott: színészkedhettem.

K: - Melyik volt az első szerepe?

H.S.: - Első szerepem, mint minden színésznek, csak statisztaszerep volt. A túlvilági élet egyik kellékeként jelentem meg. Sosem felejtem el! Rózsafüzérrel a nyakamban egy zöldellő erdő közepén táncot kellett lejtenünk (nekem persze óvatosan és csak lassan) a többi mellékszínésszel, míg a főszereplők átsétáltak a tisztáson. Hogy örültem a mesefonalnak! Hogy örültem, hogy nevem is megjelent. Ej, kezdők lázában égtem én akkor. De mily boldog korszak volt...

K: - Hogy került a rózsafüzéres szelíd állat (elnézést a kifejezésért) mellékszerepéből a gonosz hétfejű sárkány főszerepébe?

H.S.: - Tulajdonképpen rengeteg mesében még a gonosz alakom is csak mellékszerep, bár lényegesen nagyobb teret hódítottak képességeim. No, de ne térjek el a tárgytól, ugyebár. (Itt újból teát töltött, mely immár zöld volt, és teljesen más illatú.) Első szerepemet, mint a gonosz alakja, szintén a vén mesemondónak köszönhetem. Az Ő ősz fejéből pattant ki, hogy engem, mint robosztus, ismeretlen lényt förtelmes nőrablónak állítson be. Ráadásul tüzet tudtam fújni 3 (időnként 4) fejemmel, ami eléggé egzotikussá tett az egyszerű nép körében. „Aki ilyen tulajdonságokkal bír, csakis a gonosz szolgálatában lehet!” – hallottam nem egyszer. De ilyen ez a színészi hírnév... Ha valamit jól csinál az ember, akkor kezdenek el rá irigykedni. (Kacsintott rám hét szempár.) Így tehát körülbelül 5 évtizeddel a karrierem kezdete után kaptam meg ezt a komoly szerepet. Annyira túlbuzgó voltam abban a korban, hogy örömömben több tucat könyvet olvastam el a gonosz viselkedésről, a királylányrablás fortélyairól és a megmentő hercegek kijátszásáról. Ez utóbbi tudományomnak kevés hasznát vettem, de nyugtatóként hatott lelkiismeretemre, hogy ha egyszer ténylegesen gonosz leszek, nem fognak tudni megölni. Napokig gyakoroltam a tükör előtt a gonosz mimikát, s napokig ordítoztam „félelmetesen” (hittem én azt), szomszédimat az őrület szélére kergetve. Ennek köszönhetően a szerepemet kiválóan alakítottam, a királykisasszony sikított, a herceg vágtatott, s a dublőröm mindhét fejét pár mozdulatból levágta. Olyannyira felkapott lett ez a mese, hogy rengeteg felkérést kaptam ugyanerre a szerepre. Tudja, akkor még nem léteztek szerzői jogok, s sokan (kis változtatásokkal) ugyanazt a mesét álmodták meg, mint a vén mesemondó. Elterjedt a hírem, az emberek megszoktak, és maradtam, maradok a gonosz hétfejű sárkány... Mai napig.

K.: - Nem tűnik valami lelkesnek, hogy e szerep alapján gondolnak magára, s tulajdonságaira...

H.S.: - Néha fáj a sárkánynak az, ha tévesen ítélik el. Ott belül, az igazi lelkében. Azt hiszem, az embereknél is van ilyen. Mind lélek, mind fájdalom. Talán megérti.

K.: - Értem, természetesen. Mit gondol, lehet-e változtatni azon, hogy az emberek elítéljék az Ön által játszott szerepek tulajdonsága miatt?

H.S.: - Nem lehet. Ebben többnyire biztos vagyok. Három emberről tudok, aki megért: a vén mesemondó, a királykisasszony és a herceg. No meg most már maga. De tudja, az én időm lejárt, helyemre idegen planétáról érkezők jöttek, fantasztikus lényeknek maskarázott alakok. A hétfejű sárkány már a múlté, senkinek sem kell. S a halvány emlékben ott diadalmaskodnak a gonosz vonások, szerepjátékomnak köszönhetően. De hagyja csak. Most már nyugdíjba vonultam. Ősz már a szakállam mindhét fejemen. Jó itt nekem. Néha meglátogat a vén mesemondó, vagy a királykisasszony és a herceg, akik mára már egy pár lettek (gondolom, nem lepődik meg). És most már magát is szívesen várom. Mert maga megért. Látom a szemén. És azon, hogy a beszélgetés elejétől semmit sem jegyzetelt, pedig interjút készíteni jött. Köszönöm magának! Köszönöm, hogy elbeszélgetett velem.

Mindhét fejével meghatottan mosolygott, és a balról második, jobbról hatodik pár szeméből egy-egy könnycsepp gördült le. Pironkodva törölte le, s szabadkozott, érzékeny az a feje. Dadogva a meglepetéstől megköszöntem a rám szánt időt (meg teát), és sűrű kézfogások között megígértem, hogy visszatérek. És visszatérek. Ugyanis egész idő alatt ámulatomban elfelejtettem jegyzetelni. Röstellem, hiszen interjúnak indult...

Csendélet fekete-fehéren

Fekete pók sző hálót a sarokban, csendben.

Fekete az árnyék is, melyet a fehér falra vet.

Szürkén hallgat az ágy a sarokban,

s az öreg ágyterítőn hosszú, sötét ráncok futnak.

Az ódon asztal örök székei társaságában

fakón tornyosul a szoba közepén.

Szenesedett üst ül a füstszínű kályhán.

A sápadt falon kopott fénykép porosodik.

Egy csorba bögre bámul a földre,

talán fülét keresi, talán a boldogságot.

A fáradt fogason egy kifakult zakó pihen.

De az ablakon túl, a réten

egy piros pipacs éledezik.

!

A nap már rég lebukott. A sötét utcákon nem sétált már senki. Hideg téli este volt, és én egyedül voltam. Bolyongtam a hátsó utcákon, gyéren megvilágított helyeken, s azon töprengtem, miért nem félek. Ugyanis nem féltem. Szoktam én mondani, mikor visszautasítom, hogy hazakísérjenek: "Én nem félek, csak megijedek." De most meg sem ijedtem volna. A ködös eget néztem, s kerestem magamban a félelmet, fájdalmat, hiányt. De nem találtam semmit. "Nincs bennem félelem, attól sem félek, hogy megijedek. Mert nincs bennem igazán érzelem."

Ahogy belenéztem egy lámpa fényébe, az jutott eszembe, hogy tényleg nincs bennem érzelem. Nem érdekelt, hogy megbántottak, nem érdekelt, hogy megbántottam. Nem zavart, hogy sírtam aznap, az sem érdekelt volna, ha nevettem. "Mert most nincs semmi." Mint amikor rengeteg színt összekever a festő, és a végeredmény csak szürke lesz. Ködös, semmilyen. Ilyen voltam én is azon a téli estén. Szürke. Semmivel sem több az átlagnál. Ballagtam a sötét utcán, és a tócsákat néztem. Mindig szerettem az eget nézni bennük, olyan volt, mintha egy csöpp fenség, egy kis mennyország lenne a földön. De most minden fekete volt, sötét, és mély. Az ég és a föld egy borzasztó mélységet alkotott, és én ott álltam a közepén. Tudtam, hogy nem esek le, tudtam, hogy nem emelkedek fel. Szilárdan álltam a betonerős talajon, de mégsem voltam sehol. A feneketlen, fekete mélység megbabonázott. Meredten bámultam sokáig a pontot, ahol az ég és a föld találkozott: nem szakadt meg semmi, tökéletesen egymásba olvadtak, harmóniában voltak. Mintha mindig is egyek lettek volna. Irigyeltem azt a tökélyt, amit bennük véltem felfedezni. Hirtelen olyan üres lettem, olyan elveszett és kicsi. Érzelmek nélkül kevésnek láttam magam, s már bántam, bántam, hogy nem tudok gyűlölni, szeretni, sírni. „Történjen már valami!”- kiáltottam magamban. Ami megváltoztat, amitől jobb leszek vagy rosszabb, nem érdekelt, csak érezzek, szeressek, gyűlöljek újra! De nem történt semmi. A levegő állt, a csend súlyos vasláncként nehezedett körém.

Egy aprócska esőcsepp szakított ki a merengésemből. Hideg érintésére megremegtem egész testemben, és felnéztem. Fel, a fekete semmibe. Esni kezdett. Előbb lassan, majd egyre sűrűbben. A téli esőcseppek határozottan landoltak a forró bőrömön, s lassan eggyé olvadtak a lehunyt szememből patakzó könnyekkel.

Megadom magam

"Neki megadom magam."

Fegyvereim leteszem, s széttárt karokkal elé állok. Már nem támadok, nem próbálok védekezni sem. Úgyse érnék el vele semmit. Csak abban reménykedem, hogy most is az az ember fog előttem állni, aki ellen harcba indultam. És nem egy kimerült, a csatáktól őrült hadvezér.

Amíg ítéletre várok, felrémlik előttem Jeanne d'Arc története. Mindig csodáltam azt a lányt. Annyi idős volt, mint én, amikor harcba indult az angolok ellen. Hős lett. Most a helyébe képzelem magam, bár e két harc össze sem hasonlítható. Ő nem egy ember, érzelmek ellen harcolt, hanem katonák, falak és fegyverek ellen.

Az ajtón belép ő. Felcsillan a szememben a remény, mikor meglátom, hiszen az a büszke ellenfél áll előttem, akit annyira szeretek. Mégis, mégis nehéz. Hiszen az ő kezében van a döntés. Az a döntés, amely életet fog változtatni.

Ismét Jeanne d'Arc arca jut eszembe. A gyöngéd lány, amint végignézi faluja pusztulását... A határozott nő, aki a királytól hadsereget kér Anglia ellen... Az erős hadvezér, aki győzelemre vezeti hazáját. Majd a meggyötört (de nem megtört) hajadon, aki meghajtja fejét ítélői előtt. Vajon én kibírnám? Kibírom?

Felemelt fejjel állok elé. Szemeim mélyen az övéibe fúródnak, s keressük, kutatjuk azt, amiért harcolunk: egymást és magunkat. Együtt. Komolyan néz, s látom, ítéletet majd én mondok saját fejemre.

- Bocsáss meg! - ejtem ki a szavakat óvatosan. Nekem nagyon fáj. Neki is. Látom, amint tekintete megremeg. Fürkészően bámulom tovább, de ő egy szót se szól. Aggodalom, kétségbeesés fog el, ahogy a bizonytalanság köde beteríti értelmemet. Most mi lesz?

Jeanne d'Arc a bírák előtt. Kimondják felette a halálos ítéletet, ő mégsem fordít hátat Istennek. Ha lehunynám a szemem, érezném a testét (testemet) nyaldosó lángnyelveket. Boszorkányságért - igazságtalanul - máglyán égetik el. Ahogyan engem is...

-Bocsáss meg nekem, kérlek! - közelebb lépek. Nem húzódik el. Pillantásából semmit sem tudok kiolvasni. - Megadom magam. Neked megadom magam. - Tekintetem leemelem róla, alázatosan lehajtom a fejem. Végleg megadom magam.

És akkor közelebb lép, egészen közel. Finoman felemeli leszegett fejem, végigsimítja az arcomat, és mosolyog.

- Hiányoztál. - mondja, majd megcsókol. Igen mélyen, igen áthatóan.

Becsukom a szemem, és érzem a testemet perzselő lángokat. Belülről.

Egy kötéltáncos lány

A kötéltáncolás lényege a pontosság, odafigyelés, mégis a káosz meg a rendetlenség, a bizonytalanságban a biztos pont, és az ellentétek közötti vonzalom ellenállása. Kell tudni azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Fekete-fehér között szürkének kell lenni. És kaméleon-szerűnek. Alkalmazkodni kell. A szélhez, a tárgyakhoz, mindenhez, ami azon az úton vezet, amerre te mész a kötélen. Nem könnyű, de nem is nehéz. Szürke.

Ám ez gerinces szürkeség. Én nem akarok se a jó se a rossz oldalra tartozni mindenképp. És nem azért vagyok szürke, hogy elérjem a célom, hanem azért, hogy önmagam maradhassak. Tudok fekete is lenni, és fehér is. De ez nem kétszínűség. Egyszerűen alkalmazkodni tudok a helyzethez. Ha bulizom, nem maradhatok olyan világos és tiszta, mint amilyen a templomban vagyok.

S már azért sem nem akarok kirívó fekete vagy kirívó fehér lenni, mert nem olyan a temperamentumom. Szeretek megmaradni az ellentétek között, és nem ellentétet kelteni. Jó dolog, amikor az ember ismeri a feketét is, fehéret is, és szürke lévén hozzá bermelyik fél tanácsért tud jönni, és én, mint szürke kötéltáncos, tanácsot tudok adni neki. Mert az alkalmazkodás nem arra való, hogy egyik végletből a másikba váltsunk, azért, hogy másnak jó legyen. Egyszerűen nekem jó, ha tudok ilyen is, olyan is lenni.

Hogy mit szeretek?

A színeket. De persze... a szürkéért rajongok. Lelki színem a szürke, kívül igyekszem színes maradni. Szeretem a zenét, a csendet. Az éjszakát a természetben, a nappalt a városban. A szobámat. A régi telefonomat. Az új ruháimat. Az érdekes mintákat. A nyelveket ( angol, német ). Szeretem, ha szeretnek, és figyelnek rám. Szeretem a családomat, még ha az idegeimre is mennek néha. Szeretek hallgatni újabban. A fülbevalókat, sálakat. Írni a falamra. Egyedül lenni. Társaságban lenni. Fényképezni, fényképeket gyűjteni. Segíteni másoknak. ( Talán mert akkor elfelejtem saját magam ). A hajam színét. Az emlékeket. A naplóimat. Olyan dolgokat megjegyezni, amit más elfelejt. Apró, fontos részleteket észrevenni. Magassarkúról álmodozni. Ééés aludni. 11től fél 8ig. Csak ez nem adatik meg nekem.

:)