Absztrakt

Álarcok sokasága suhan el mellettem
nap, mint nap.
Nevetnek, sírnak, a nyelvüket nyújtják, majd
elszállnak.
Egyedül két szép fekete szemedben
állok meg,
elnyel a mélység, a bánat s a szerelem,
örökre.
Felnézek az égre, s te hirtelen továbbállsz
nélkülem.
Álarcom leveszem. Patakban folynak a
könnyeim.
Ez vagy hát te, s ez lettem én, eképpen.
Nélküled.