Ahogy belenéztem egy lámpa fényébe, az jutott eszembe, hogy tényleg nincs bennem érzelem. Nem érdekelt, hogy megbántottak, nem érdekelt, hogy megbántottam. Nem zavart, hogy sírtam aznap, az sem érdekelt volna, ha nevettem. "Mert most nincs semmi." Mint amikor rengeteg színt összekever a festő, és a végeredmény csak szürke lesz. Ködös, semmilyen. Ilyen voltam én is azon a téli estén. Szürke. Semmivel sem több az átlagnál. Ballagtam a sötét utcán, és a tócsákat néztem. Mindig szerettem az eget nézni bennük, olyan volt, mintha egy csöpp fenség, egy kis mennyország lenne a földön. De most minden fekete volt, sötét, és mély. Az ég és a föld egy borzasztó mélységet alkotott, és én ott álltam a közepén. Tudtam, hogy nem esek le, tudtam, hogy nem emelkedek fel. Szilárdan álltam a betonerős talajon, de mégsem voltam sehol. A feneketlen, fekete mélység megbabonázott. Meredten bámultam sokáig a pontot, ahol az ég és a föld találkozott: nem szakadt meg semmi, tökéletesen egymásba olvadtak, harmóniában voltak. Mintha mindig is egyek lettek volna. Irigyeltem azt a tökélyt, amit bennük véltem felfedezni. Hirtelen olyan üres lettem, olyan elveszett és kicsi. Érzelmek nélkül kevésnek láttam magam, s már bántam, bántam, hogy nem tudok gyűlölni, szeretni, sírni. „Történjen már valami!”- kiáltottam magamban. Ami megváltoztat, amitől jobb leszek vagy rosszabb, nem érdekelt, csak érezzek, szeressek, gyűlöljek újra! De nem történt semmi. A levegő állt, a csend súlyos vasláncként nehezedett körém.
Egy aprócska esőcsepp szakított ki a merengésemből. Hideg érintésére megremegtem egész testemben, és felnéztem. Fel, a fekete semmibe. Esni kezdett. Előbb lassan, majd egyre sűrűbben. A téli esőcseppek határozottan landoltak a forró bőrömön, s lassan eggyé olvadtak a lehunyt szememből patakzó könnyekkel.
