"Emlék"

Radnóti Miklós emlékére

Ó, én!
copfos kislány még,
a templom kapujában
szorongva vár nevére
miközben áll
egyik lábról a másikra.
lázadó fiatal még,
egyedül
a világ ellen
két zöld strandpapucsban.
félénk felnőtt még,
szokatlan
a mindent tudó
szív és ész hatalma.

Ó, én!
kezdő szerető,
azt hittem,
a szerelem
minden almafán terem.
csalódott szerető,
almafa tetején
boldogság helyett
keserű könnyekre leltem.
szomorú szerető,
éjszaka
patakparton
zokogva imádkozom.

Ó, én!
már nem is vagyok,
nem létezem,
nem élek,
csak remélek, hogy
hallasz, mikor feléd kiáltok:

"Akkor fordította el rólam
egy isten a szemét!"
Nézz hát újra rám.

Kedd

Elnyomta utolsó cigarettáját,

majd a csikket messze pöckölte,

ki az ablakon,

le a földre.

A szenes végű szivacs

az esőcseppekkel együtt érkezett

a magas égből,

le a földre.

Lehunytam szememet.

Pilláim alól véres könnycsepp hullt,

lecsurgott arcomon,

le a földre.

Elment már örökre,

soha vissza nem térő árny marad,

s csorgott a könnyem,

le a földre,

zuhogott odakint,

s én sírtam, a zápor ritmusára,

vérem pettyeket rajzolt

le a földre.

Soha nem leszel

az enyém többé, s a kimondott

szavak kőként hulltak

le a földre.

Térdre borultam,

s csukott szemeim sötét árnyában

imát mormolt szám.

Imát. Fel az égbe.