Szerelem utolsó vérig

"Még gimis korunkban ismertük meg egymást. Eleinte nem vette észre, nekem mennyire tetszik, hiszen ő a diákelnökség tagja volt, én meg csak egy 'buta focista'. De én nem adtam fel. Tudtam, éreztem már akkor, hogy ő lesz az igazi, az egyetlen, akit valaha szeretni fogok. Udvaroltam neki. Rózsát küldtem, levelet írtam, moziba hívtam. Eleinte visszautasított, hallani sem akart rólam. Majd egyszer csak igent mondott. Meglepődtem, őszintén szólva, de borzalmasan örültem neki. Kiöltöztem, majd érte mentem. Együtt mentünk el a moziig, ahol, még emlékszem, a Szerelem örökké című filmet néztük meg. Nekem nem tetszett, de az, hogy ott ültem mellette, mindent pótolt. Aztán elvittem a közeli cukrászdába, ahol fagyit evett. Csokoládés-vaníliásat, eperöntettel. Sosem felejtem el. Mellette ültem, és néztem az arcát. Néztem, ahogy mosolyog, ajkai milyen gyönyörű ívet írnak le, néztem, amint rám néz, és világoskék szemei örültek. Megcsókoltam. Nem tiltakozott, sőt, forró csókkal viszonozta az enyémet. Az volt az első, ott, a cukrászdában. Aztán egyre többet találkoztunk. Jobban megismertük egymás életét, családját, érzéseit. Néha úgy éreztem, jobban ismerem, mint ő magát. Eljárt a meccseimre, én meg segítettem neki a teendőiben. Csodálatos idők voltak. Minden nap hazakísértem, és minden nap megcsókolt. Sosem tudtam betelni vele, s bár nem mondtam neki, mindennél jobban szerettem. Mindennél...

Az egyetemet együtt kezdtük. Ugyanolyan boldog voltam minden percben, amit vele tölthettem, mint előtte. De benne megváltozott valami. Már nem csókolt meg minden nap. Már nem örült a szeme, amikor látott. Fájt, de nem mondta el, mi történik. Aztán rájöttem...

Egyik nap megláttam, amint egy évfolyamtársával sétált. A fiú megölelte, hosszasan, majd egy csókot adott a homlokára. Úgy váltak el. Láttam mindent. A parkban sok fa van, sok út van, és sok alig látogatott hely... Könnyű volt.

Miután láttam őket, elváltak. A fiú ellenkező irányba ment, így utolértem a barátnőmet. Együtt sétáltunk tovább a parkban, és mintha mosolygott volna, mikor meglátott. De csak a bűntudattól. Tudtam. Egyre mélyebbre mentünk az erdőben. Azt mondtam, találtam ott egy helyet, amit meg akarok neki mutatni. Elhitte. Bevittem az erdőbe, mélyen, ahol egy patakot találtunk. Sötétedni kezdett, fázott, és indulni akart. De én nem hagytam. Megfogtam a kezét, és tovább vezettem, tovább, minél messzebbre az egyetemtől. Megijedt. Láttam a szemén, félt. Tőlem. Pedig én szerettem.

Aztán elértünk egy tisztásra. A nap lemenőben volt, és én megcsókoltam. Hideg volt az ajka, merev az ölelése. Fájt, hogy így érez, égette a bensőmet. És láttam a szemén, hogy visszakívánkozik a másik fiú karjaiba. De nem hagyhattam. Azt már nem. Finoman megsimogattam az arcát. Összerezzent az érintésemtől. A szeme riadt volt, mintha látta volna, mi fog történni. Az ujjaim a szája széléhez értek. Ajkai résnyire szétnyíltak, de nem mondott semmit. Nem mondta, hogy szeret, nem tagadta, hogy a másik iránt érez valamit. A bennem lévő parázs lángra lobbant, mintha szénát dobtak volna rá. A simogató ujjaim hirtelen a nyaka köré tekeredtek, és erős szorításomtól a kedvesem fuldokolni kezdett. Kiáltott, míg volt ereje, de senki sem hallhatta, túl messze voltunk mindentől. Hadakozott, de alulmaradt. Túl gyenge volt velem szembe. És én túlságosan szerettem, minthogy átengedjem másnak. A földön feküdt, és könnyei csurogtak. Levegőért kapkodott, de fojtogató kezeim nem engedték lélegezni. Körmeit a földbe véste, haja tele lett a földön heverő gallyakkal. Lábait megfeszítette, és a földet rúgta. De én nem engedhettem el. Túlságosan szerettem, ő meg el akart hagyni. Nem lehetett, nem történhetett, hogy mást szeressen.

Aztán csend lett. Keze elengedte a fűcsomót, a lába mozdulatlan lett. Az utolsó könnycseppje az én első könnycseppem volt.

Elengedtem a nyakát. Ott feküdt előttem a kedvesem, életem szerelme, holtan. Elernyedt testét még egyszer magamhoz szorítottam, aztán felálltam. Kábultan néztem rá, s nem éreztem semmit. Letöröltem a sárt az arcáról, összecsuktam ajkait, melyek soha többet nem mosolyoghattak nekem, és lecsuktam a szemeit. Azokat a búzakék szemeket, melyek egykor melegséget sugároztak, és most hidegen, élettelenül meredtek talán az új élet felé. Már lebukott a nap. A tisztást csak a hold gyenge fénye világította meg. Ránéztem a kezeimre, melyek egy életet oltottak ki. Azét, akit a legjobban szerettem. Azért, mert őt szerettem a legjobban. Nem engedhettem el. Visszaindultam az erdőben. Ő ott maradt. Sötétben is visszataláltam az egyetemhez, és lefeküdtem."

Tudtam, hogy meg fogják találni. Tudtam, hogy idejönnek, hogy engem keresnek először. Tudtam, látják, kedves nyomozók? Tudtam. Éppen ezért írtam ezt önöknek. Hogy tudják, megbántam. De már nem hozhatom vissza. És tudom, hogy sosem tudtam volna elengedni.

A gyilkosság időpontja este 7 óra köré tehető. Az öngyilkosságomé reggel 7 köré. Mert túlságosan szerettem, hogy éljek és éljen.

Ima

Elöntött a harag. A telhetetlenség mérge, hogy nem én irányítom a saját érzéseimet, tetteimet, életemet! Miért vetted el tőlem? Igazságtalanul a szívembe lopóztál. Megszoktam a mindennapi jelenléted, bíztam az érzéseimben. És Te elloptad az irányítást!

Elloptad, de nem tudom, miért. Hiszen nem is irányítasz tovább. Utam jelenleg függ a semmiben és a semmitől. Add vissza! Add vissza, vagy vezess! Vakon rád bízom magam, látod, csak ne hagyj magamra! Mert a magánytól félek. Jobban, mint az irányítás elvesztésétől. A magány az egyetlen állapot, melyet nem viselek el. Fogd meg a kezem. Szeress!

Látod? Most itt állok előtted. Egykor oly büszke jellemem széttépve hever a sarokban, hova rólam levetetted. Mezítelennek és árvának érzem magam. Sebezhető vagyok, hiúságom páncélja nem véd már. Alázattal hajtok fejet előtted, ki nem vagy hatalmasabb nálam, mégis rendelkezel velem. Legyen meg a te akaratod. Csak ne bánts! Kérlek. Ne bánts, mert azzal megölnél...

Sorok egy rémálomról

Végtelen hosszú folyosókon futok.

Torz szörnyek üldöznek,

melyek talán nem is szörnyek, hanem emberek.

A sötét mélység ordító torka

szélsebesen vonz a halál felé,

hol sosincs semmi, mégis minden értelmet nyer.

A rémálom jeges szorítással folytogat,

a végső elkeseredésem után

levegő helyett menekvésre tüzet kínál.

Elmúlt

Elmúlt.

Mintha a mély vízből jutottam

volna levegőhöz,

éppen az utolsó pillanatban, a fulladás előtt.

Nagyokat lélegeztem,

megkönnyebbültem a nyomás hiányától,

és a felszínre mosolyogtam.

Elmúlt a szerelem.

Elmúlt a nyomasztó sötétség,

elmúltak a tenger veszélyes viharai,

érzelmeim vad hullámai.

Csend van bennem.

Körülöttem színek kavalkádja táncol,

emberek sokasága mosolyog,

álomvilág helyett a valóságban álmodok tovább.

Belenézek a napba,

és csukott szemmel mosolygok.

Ennek így kell lennie.

...

"Mert ezer év előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt. Vagy annyi, mint egy éjjeli őrállás. Hamar elragadod őket, olyanok, mint a reggeli álom, mint a sarjadó fű: reggel kihajt, kizöldül, estére lekaszálják és elszárad." (90. Zsoltár)

Egy átlagos karácsony.

Tavaly a karácsonyi ünnepköröm nagyon boldogan telt! Már adventkor összeültünk minden vasárnap a családdal, imádkoztunk és beszélgettünk esténként. Gyakran ellátogattam a templomba, ahol mindenki szeretettel és mosollyal fogadott. Nagyon jól esett.

A várakozási időszak után kis családom (szüleim és bátyám) feldíszítettük a lakásunkat. Kis lakás volt, nem engedhettünk meg nagyobbat, de nekünk ez megfelelt. Az ablakokra kis égők kerültek, az asztalra karácsonyi terítő, zöld díszpárnáinkra piros huzatot húztunk. Anyukám süteményeket sütött, és az egész házat finom illat lengte be. Az aggodalom eltűnt mindenki arcáról, mintha tényleg nagyon boldogok lennénk. És én úgy is éreztem magam. Karácsony napján hullott a hó. Nagyon boldog voltam, hiszen rég óta nem láttam havat karácsony estéjén. Délután együtt díszítettük fel a fát. A piros gömbök és füzérek, kis harangok, szalmadíszek felidézték a régebbi karácsonyainkat, és történetek jutottak eszünkbe. „Emlékeztek, mikor édesanyátok a nagy fadíszítés közben odaégette az összes süteményt?” - nevetett édesapám a tavalyi „katasztrófán”. Anyukám pirulva akasztott fel még egy díszt, de ő is mosolygott. Vidám hangulatban telt el a délutánunk, és egyetlen sütemény sem égett oda. Estefelé meglátogatott a szomszéd házaspár, hoztak tortát. Ők is mosolyogva, békésen néztek rám, és ez megnyugtatott. Amíg mi velük beszélgettünk, rólam kérdezgettek, szüleim a másik szobában levő fa alá helyezték a kis ajándékainkat, és bekapcsolták a villogó égőket. Mi, a bátyámmal nem vettük észre. A szomszédjaink nem ültek sokat, csak látni akarták, minden rendben van-e, és sietségre hivatkozva elmentek. Búcsúzás után terelt anyukám a másik szobába, ahol már csendben szólt a karácsonyi zene. Édesapám mosolyogva ült a fotelben, és intett, üljek az ölébe. Mindenki elhelyezkedett, és csendben dúdolta az ismerős dallamokat. Csak néztük a fát, és mindent végiggondoltunk. Mi volt, mi lesz, hogy lesz. Erőt gyűjtöttünk a jövőre. Szükségünk volt rá. Miután lejártak a számok, imádkoztunk. Meg kell vallanom, hívő létemre nem mindig éreztem Isten jelenlétét imáimban. De akkor ott volt. Ebben nagyon biztos vagyok. Éreztem, hogy a tenyerére veszi életem, és biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok. Kinyitottam a szemem, és végignéztem kis családomon. Mosolyogva gondoltam bele, mennyire szeretem őket. Anyukámat, aki néha az idegeimre ment, hogy tegyek rendet a szobámban. Apukámat, aki gyakran utazgatott, és keveset láttam igazán (leszámítva az elmúlt fél évet). És végül a bátyámat, akivel kisebb korunkban annyit, de annyit vitáztunk apró kis dolgokon. Szerettem őket, tiszta szívemből, kimondhatatlanul. Boldog voltam, úgy éreztem, mindent megkaptam az élettől: családot, Istent, örömöt...

Akkor karácsonykor nem kaptunk sok ajándékot. Talán egy-két tábla csokoládét. A pénz elment a kezelésemre. 6 hónappal azelőtt derült ki, hogy rákos vagyok, és menthetetlen az állapotom. Egy ideig lázadtam, majd szomorkodtam, aztán beletörődtem. Ez a karácsony volt az utolsó karácsonyom, és talán rövid kis életem legboldogabbika. Nem kértem sokat, nem vágytam sokra, mégis többet kaptam: lehetőséget egy új életre. Csak el kellett hinnem, Jézus megszületett. Bennem is.

Pillanat.

Hova tűnnek a gondolatok, ha nem jönnek vissza?

Hova tűnnek a percek, az órák, a napok, az évek, hisz nem jönnek vissza?

Hova tűnök én, aki nem jövök vissza?

Alkonyatkor

Ma aranyban úszott a szobám alkonyatkor. Ahogy beléptem, a boldogság szikráit éreztem a levegőben, s mikor hozzám értek, az arcodat véltem felfedezni mindenben. A fejemben szavaid visszhangoztak egy csodálatos dallammá összefonódva. Mosolyogva gondoltam arra, mi lehet Veled, Velem, Velünk. Talán az aranyszínű ragyogás, talán a boldogság-szikrák tették, de csupa jót láttam magam előtt. Nem volt "Te", és nem volt "Én". Csak "Mi" voltunk, együtt, boldogan. Fogtad a kezem, és én nevettem. A fejemben hallottam a kacajod, éreztem, ahogyan rám nézel, és mosolyogsz, mert tudod, hogy a Tied vagyok. Táncolni lett volna kedvem az üres szobában. Még zene se kellett volna. A gondolataim szárnyra kaptak, és engem is magukkal repítettek, messze-messze, a fellegeken túl, egy olyan világba, ahol nincsen, csak alkonyat. A boldogság terhe alatt az ágyamra dőltem, széttártam a karjaimat, és magamhoz tudtam volna ölelni az egész világot. Szélesen mosolyogtam a semminek, a plafont bámulva. Tudod, ott is Téged láttalak. Úgy hittem mindenre képes vagyok, mert Te ott vagy nekem. Becsuktam a szemem, és éreztem, ahogyan megölelsz, majd újra megfogod a kezem. Kézen fogva aludtunk el.

Mikor felébredtem, a szobám komor feketeségbe burkolózott. Gyászolta az elveszett álmokat és látképeket. Gyászolta a könnyeimet, melyeket Érted ejtettem. Gyászolt Minket.

Mert tudod, a nap lebukott. A Mi jövőnk alkonyat után véget ért.

Amikor még nem lélegzik a város...

Reggel van. Köd és hideg. Mintha az éjjel minden megfagyott volna. Se tárgy, se élőlény nem mozog az utcákon, csak a várost ellepő homály kavarog. A nap is csak most ébredezik. Mintha a hangok is tompábbak lennének: távoli neszként érzékelem a levelek sárgulását, a felhők gomolygását, sőt, egy eltévelyedett madár segélykérését.

Azért iszonyatos ez a csend. Ezekben a fagyott percekben tudom értékelni a napsütést, a nevetést, a mozgást, a társaságot. De most szürkeség van, csend és egyedüllét. Azon töprengek, mire jó ez az idő, ha nem mély gondolkodásra. Biztosan ilyenkor születnek meg az élet csodái. Ilyenkor lobban fel egy láng, mely később életeket perzsel meg. Ilyenkor indul útjának a hurrikánokat idéző apró szellő. Ilyenkor írok én.

Kint még mindig semmi mozgás. A ködszín homályossá teszi látásomat, a határok egybemosódnak a végtelennel. Nincs közel, nincs távol, csupán egy hatalmas mélység. Ez talán már egy új dimenzió, amelyet eddig nem volt szemem, nem volt értelmem meglátni. A mélység iszonyú, félek tőle. Olyan hatalmasnak és teljesnek érzem, hogy önmagam csöpp kis jelenléte atomnyira szűkül. Akkor miért vagyok én itt? És főként: miért látom azt, amit emberi agy képtelen felfogni?

A nap első sugarai megvilágítják az ég alját. A szürke köd áttetszőbb lesz. Most már látom, a fák deresek, az utca magányos. Megkönnyebbülök, mikor a mélység apróvá zsugorodik. Engem aztán le ne nyeljen! Nekem igenis értenem kell, és értetnem másokkal. Mert ez így a jó, ennek így kell lennie. Hiába az égi nagyság, hiába minden sötétség... Előbb-utóbb úgyis felkel a nap. Hiszen ez az élet rendje, nem?

Egy embert látok az utcán. Mily idegen, mily meglepő. Lehelete, a csípős reggeli hideg miatt a kora reggeli ködre emlékeztet. Beleborzongok (és nem csak a hideg miatt). Vajon hová siet? Otthonról megy, vagy haza megy? Egyáltalán... van neki otthona? Szegény... Azért ilyen korán reggel nem kellemes az utcán lófrálni. Nini, még egy ember! Ugyanúgy siet. Mintha a hideg csípős korbácsával csettintene lábuk alá, folyton azt kiáltván: "Siess, siess!" Félelmetes, hogy mekkora nagy úr a hideg...

Felkelt a nap. A köd eltűnt, az utcáról autómotorok szimfóniáját hallom. A kis utca többé nem magányos, egyik járókelő a másikat tapossa. A fák lerázzák a deret ágaikról, a kis eltévelyedett madárka fészkére talál.

Most már én is elindulhatok, lélegzik a város.

Labirintus

Beláthatatlan útja ez az agytekervényeimnek. Minden sarkon egy érzelem burjánzik. Ezer útból kilencszázkilencvenkilenc idegen és rideg falba ütközik, melyeket mások gyűlölete, irigysége és félelme futónövényként takar be. A felső világosság, mely egykor létezett, mára jóval kisebb erővel pislákol. Ezen felül a gonoszság fenyői csupán egy-két reménysugarat engednek át. Azt mondják az okosak, jobbra, egy labirintusban mindig csak jobbra kell menni, akkor kiérünk belőle. De hova? Az én értelmi-érzelmi labirintusomból hova kerülök? A Sehova?

Inkább nem. Elindulok balra. Majd ha falnak ütközök, visszatérek ide, és tovább megyek jobbra. De az is lehet, az "okosak" tévednek: a megoldás balra van.

Gyászjelentés.

Kavicsok közt lelte halálát Csiga Zsigáné szül. Csiga Imola, a Csigatanács hivatalos szóvivője. A rendőrség szerint halálát figyelmetlenségből történő gázolás okozta. Egy emberállat, nevét mai napig nem tudják, a hatalmas, gyorsan száguldó négykerekűjével hajtott át rajta ma reggel, a szóvivő lakását is tönkretéve. A csigatársadalmat hatalmas sokk érte, hiszen az elhunyt nemrégiben lett csak állandó házlakó. A cserbenhagyó gázolót mai napig nem sikerült megtalálniuk. Nyugodjon békében, Csiga Imola!

.

Csak mi maradtunk ketten. Az utolsó cseppben.

Váróterem.

Az ajtó nyitva állt, így hát beléptem.

A teremben emberek ültek. Egyik sarokban egy kis asztal körül két öltönyös férfi újságot olvasott. Odébb, a hatalmas növény mellett két kisgyerek játszadozott. Mellettük egy fiatal fiú zenét hallgatott, és mereven bámulta a szemközti falat. A kis ablak előtt egy terhes nő mosolygott a hasát simogatva. Nem messze tőle egy idős férfi fogta meg éppen felesége remegő kezét. Mosolyogtak. Mindenki várt valamire.

Két órát töltöttem a váróteremben, magam sem tudva, mire várok. Hogy elüssem az időt, beszélgetni kezdtem az öltönyös fickókkal. Megtudtam, hogy gyerekkori barátok voltak, minden emlékük a közös múltról mesél. Együtt nőttek fel, együtt jártak óvodába, iskolába, líceumba és még egyetemre is. Aztán minden megváltozott, amikor megismertek egy lányt. Egy lányt, aki mindkettejüknek tetszett, és akinek mindkettejük tetszett. Onnan tovább megszakadt a barátságuk. És bár a lány sosem szerette egyiküket sem, ők mégsem beszéltek többet. A váróteremben találkoztak újra, mint mesélték, pár napja. Nevettek azon, ahogy a lány elbánt velük, hiszen ekkorra egyikük sem tudott semmit a nőről. Egymásra mosolyogtak, és láttam: hiányoztak egymásnak, de mosolyuk mögött mégiscsak ott bujkált az elmúlt évek magánya és szomorúsága. Még nem bocsájtottak meg teljesen egymásnak.

A tartalmas beszélgetés után tovább sétáltam a két kisgyerekhez. Leguggoltam, és megpróbáltam bekapcsolódni a játékukba. Szeretettel fogadtak. Pár perc után már mindketten a térdemen ültek, és kérték, meséljek nekik, mint az anyukájuk régen. Ez felkeltette az érdeklődésemet, hát megkérdeztem, hol vannak a szüleik. Mintha versenyt meséltek volna, egymás szavába vágva panaszolták el, hogy tulajdonképpen nem tudják, ők csak nemrég kerültek ide, és azóta azt várják, hogy valaki hazavigye őket. Mint megtudtam, érkezésük napján "megtréfálták" az édesanyjukat egy gyerekes csínnyel: a konyhában szétszórták az otthon levő összes lisztet a földre, szekrényre, asztalra, székre. Mikor belépett az édesanyjuk, két fehérbe öltöztetett (lisztezett) kisgyereket talált egy "hómezőn". Azt mondták, mérges volt, és kiküldte őket az udvarra játszani. Aztán ide kerültek. De meséljek nekik, nagyon szépen kérik. Összekulcsolták a kis kezüket, és angyalian mosolyogtak. Elnevettem magam, majd elmeséltem nekik egy rövid kis történetet. A két csöppség a mese felénél elaludt, így lefektettem őket a kanapéra a növény mellett, és tovább álltam a fiatal sráchoz.

Körül-belül fél órámba tellett, amíg a fiú észrevette, hogy mellé ültem. Akkor mosolyogva bocsánatot kért, és kikapcsolta a zenét (ideiglenesen). Megkérdeztem, ő miért van itt? De sajnos nem tudta a választ. Csak annyit mondott, hogy elindult a motorral egy tengerparti buliba a haverjaival. Úgy volt, hogy felveszi út közben a barátnőjét, de hiába várta a megbeszélt helyen, fél óra elteltével sem jelent meg a lány. Így elindult egyedül, mérgesen és szomorúan. Talán kicsit gyorsan hajtott, mint mesélte, de akkor jól esett neki. Ki tudta adni magából mindazt a haragot és csalódást, amit másképp sosem tett volna. Aztán ide jött. És azóta vár. Talán azt várja, hogy besétáljon a barátnője. Talán azt, hogy a haverja keresik majd. Nem tudja, mit vár, és ez zavarja is. De nem tud mit tenni. Láttam, hogy felzaklatta a beszélgetés, így nem próbáltam folytatni. Elnézésemet kérte, és újra elindította a zenét.

Mosolyogva léptem oda a terhes nőhöz, és gratuláltam a kisbabához. A lány (időközben rájöttem, hogy igen fiatal volt egy terhes nőhöz) büszkén nézett vissza rám, majd köszönettel fogadta a jókívánságaimat. Elmesélte, hogy lány lesz, és Zsófinak szeretné elnevezni. Boldognak látszott, bár arca megviselt volt, és szemein látszott, hogy nemrég sírt. Erre nem kérdeztem rá, tapintatból, inkább megérdeklődtem, ő kit vagy mit vár itt? Kérdésemre nem válaszolt egyből, előbb merengve kinézett az ablakon. Majd hirtelen hozzám fordult, mintegy villámszerűen, és mesélni kezdett. Szegény, de szerető családban nőtt fel. Édesapja és édesanyja egy autóbalesetben hagyta ott őket, mikor 15 éves volt. Két öccsével maradt, és nagymamájukat nevezték ki hivatalos gyámjuknak. De hát tudjuk, milyenek a nagyszülők. Ő is ebbe a csapdába esett. Hamar rájött, mivel hajthatja a vizet a saját malmára, és kihasználta a nagyszülei engedékenységét. Ám hamar kiszaladt a talaj a lába alól. Bulizni, inni és cigarettázni kezdett. Éjszakákat maradt ki otthonról, anélkül, hogy a családja tudta volna, merre jár. És mire rájött, mibe keveredett, már késő volt. Nem látszott rajta, hogy terhes. Mindenki elől titokban tartotta, egyedül a fiú tudta, akitől a gyerek volt. De ő nem lelkesedett a tényért, hogy ilyen fiatalon apa lehet. Hiszen csak 19 éves volt! Sokat veszekedtek, és a lány egy ilyen veszekedés után került ide. Sírva hagyta el a barátja lakását, és autóval indult haza. Aztán ide jött. Azt mondta, ez volt az a hely, ahol rájött, mennyire szereti azt a kisbabát, amely belőle fejlődött. Amely a része volt, és része lesz mindig is az életének. Megviselt arcán mosoly futott végig, és ekkor láttam, amit azelőtt nem: ez a lány gyönyörű volt. Megviselt, szomorú volt, félt is, de boldog volt, és ez gyönyörűvé tette az amúgy is szép arcát. Megsimogattam az érkező kisbabát, és mosolyogva sétáltam tovább az idős pár felé.

Még mindig kézen fogva ültek, és mosolyogva nézték a teremben levőket. Érkezésemre, úgy láttam, már számítottak. Egy harmadik szék állt üresen mellettük. Hellyel kínáltak, én meg leültem. Talán ők voltak a legbékésebbek az emberek közül. Tőlük is megkérdeztem, mi az, amit várnak. Meglepődtem, mert ők nem egy történetet meséltek el, hanem egymásra néztek, mély és szeretetteljes tekintettel, majd vissza rám, és azt mondták: ők a Megváltót várják, semmi és senki többet. Megdöbbentett a válaszuk. De még jobban meglepődtem, mikor visszakérdeztek: "És Ön, kedves? Mit vagy kit vár?" Nem tudtam válaszolni. Némán ültem ott, és gondolkodtam. Észre sem vettem, hogy a pár felállt, és elindult egy másik ajtó felé. A férfi, mikor elment mellettem, a kezét a vállamra tette. Felnéztem, és még éppen láthattam, amint eltűnnek egy nyitott ajtó mögött. Boldogan, békésen. Körbenéztem, és meglepődve láttam, hogy ez nem az az ajtó, amin én bejöttem. Az piros volt, és most csukva állt. Emez fehér volt, és hívogatóan tárta ki két szárnyát. Nem érettem, miért nem láttam eddig ezt az ajtót. És nem értettem, miért nem mennek a többiek át rajta, hiszen nyitva van. Csodálkozva néztem végig az embereken.

Ám ahogy végignéztem rajtuk, rájöttem, hogy ők nem látják az ajtót. Nem látják, hiszen nem állnak készen arra, hogy átlépjenek rajta. És akkor érettem meg mindent. A mennyország várótermében voltam. Ott, ahol minden ember kapott még egy esélyt, hogy elhigyje, Isten nélkül nem élhet. Ahol az emberek vártak: a megbocsájtásra, az anyára, a barátokra, a kisgyerekre, a boldogságra és megváltásra. És ez volt a hely, ahol Istent várták mindenben.

Mosolyogva álltam fel. Az ajtó nyitva állt, így hát beléptem...

Álomkép

Nyugodt hely volt. A szomorú fűzfák árnyéka alatt egy kis tavacska bújt meg. A csend gyönyörű szimfóniája hallatszott mindenfelé. Lágy szellő táncoltatta a tó apró habjait. És a fodrokkal együtt ott táncoltam én. Én, piros ruhában.

...alacsony volt és vékony.

A lány alacsony volt és vékony. Hosszú fekete haja a háta közepét verdeste. Vastag télikabát, szürke farmer és fekete csizma volt rajta, mikor utoljára látták.

Elment. Hosszan tartó magány és szomorúság után felállt, és elment. Régóta egyedül élt a város szélén. Egy kis lakása volt, alig elkülöníthető két szobával. A macskájával élt itt, akit Bencének nevezett. Egykor kedvenc neve volt ez, s meg volt győződve arról, hogy a gyerekét fogják így hívni. Azonban később rájött, hogy a gyerek buja álom csak ebben a világban. Pedig szerette a gyerekeket, nagyon is. Sajnálta, hogy neki csak egy macskával kellett megosztania a lakását. De nem tehetett mást. Valahol úgy érezte, ez a sorsa.

Réges-régen még hitt, még remélt. Voltak tervei. Ám ezek lassacskán mind semmivé foszlottak, amikor egyedül maradt. És ezekkel az álmokkal együtt a lány maga is mintha eltűnt volna. Visszahúzódott, nem járt többet ki a barátaival, a bulik, kávézók, bárok többet nem teltek meg a kacajával. Egy ideig megpróbáltak segíteni neki. Hívták ide, hívták oda, elmentek érte. De ő hajthatatlan maradt: "nem". Rejtély, mivel foglalkozott otthon, a magányos napjaiban, de azt sejtették, hogy nem boldog násztáncot lejt a két kis szoba közt. Boldogtalan volt, igen. Szenvedett. Azt hitte, egy régi hibája miatt a világa összedőlt, mindent elvesztett. Pedig dehogy... Csak egy ajtó zárult be, a többi nyitva állt. De ő nem akarta észrevenni. A gyakori tagadás, "nem", életstílussá formálódott át. És ez volt az, amikor elveszett önmaga.

A lány alacsony volt és vékony. Hosszú fekete haja a háta közepét verdeste. Vastag télikabát, szürke farmer és fekete csizma volt rajta, mikor utoljára látták. Kezében cigaretta. Soha, senki nem látja majd újra őt.

A könyv

Amikor felkeltem azon a reggelen, éreztem, hogy valami más. Valami hiányzott. Akkor még nem tudtam, mi az, így a napomat a szokásos módon kezdtem: felöltöztem, reggeliztem, összepakoltam a táskámat, és elindultam dolgozni. Mindvégig valami különös érzés tartott fogva, de nem tudtam megmagyarázni, mi az.

Ahogy kiértem a kapun, valami nagyon-nagyon furcsát észleltem: senki sem volt az utcákon. Senki és semmi. Sem autó, sem emberek, sem állatok. Az utca üres volt,ahogyan én is. Aztán hirtelen ismeretlen érzések szorították össze a gyomromat. Megfogalmazhatatlan érzések, melyek a félelem, fájdalom, nyugodtság és boldogság kevereredtéből alakulhattak. Ezekkel az érzésekkel siettem tovább a munkahelyemre. A szokásos úton mentem, mégis sokkal hamarabb odaértem. Bár tetszett az, hogy én uralom az utcát, nem kell féljek se autóktól, se emberektől, mégis féltem mástól: az egyedülléttől, a csendtől, ami körülvett. Már csak azt reméltem, hogy az épületben, amelyben dolgoztam... azok mögött a hatalmas, szürke, élettelen falak mögött mégis életre, zajra lelek. Még annak is örültem volna, de tényleg, ha az idegesítő titkárnőt ott találom. Beléptem az ajtón... és... semmi. Nem tudom mit akartam megtalálni, de hirtelen keresni kezdtem. Végigkutattam az épületet, majd kimentem az utcára, és ott folytattam. Csak kerestem és kerestem, sok percen, órán, napon, éven keresztül, nem igazán tudtam, hogyan telik az idő. És a környezetem sem segített: fagyott volt, mozdulatlan és élettelen. Aztán úgy döntöttem, hazamegyek. Mi történt itt? Miért vagyok egyedül? Mi ez az egész? A világ forgott velem, szédültem. Hazaszaladtam, amilyen gyorsan csak tudtam. Az úton végig különböző neveket kiáltottam, hátha válalszra lelek. De senki sem válaszolt. Hazaértem. Beléptem az ajtón, és egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt. Azt reméltem, a hideg zuhany elmossa majd a félelmeimet, fájdalmaimat. De a víz nem enyhített az érzéseimen. Nem tudta betölteni azt az ürességet, ami bennem volt. Sírtam, nevettem, erősnek, majd gyengének éreztem magam. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ ura,de ugyanakkor egyedül voltam. Egyedül, mint a kisujjam. S bár erős próbáltam maradni, mégis csak egy egyszerű nő voltam, akit egyedül hagytak.

Azt hiszem, ez volt életem legnehezebb napja. Úgy tűnt, az idő nem múlik, a félelem és az üresség nőtt bennem minden lélegzetvétellel. Kétségbeesve kutattam valami élő dolog után, amíg rá nem jöttem, hogy csak az emlékeim élnek. Így hát becsuktam a szemem, és hátrahagyva eme élettelen világot, átléptem az emlékek ajtaját. Hihetelen öröm töltött el a hangok hallatán, a mozulatok láttán. Újraéltem a gyerekkorom, azokat a csodás nyarakat, melyeket a családommal töltöttem. Aztán eszembe jutott a bátyám halála. A temetés után többet nem kirándultunk. Majd hirtelen a legjobb barátnőmmel játszadoztam, aki most a világ másik felén lakott. Ó, mennyire hiányzott. Aztán felöltött, amint balesetet szenvedek. Szerencsém volt, hogy túléltem. Csak ültem, emlékeztem, és sírtam. Hirtelen a nagymamám jutott eszembe. Meghalt, amikor 5 éves voltam, így nem sok emlékem kötődik hozzá. De most, amikor megláttam, a szívem gyorsabban kezdett el verni. Tisztán láttam, olyan tisztán, mint még soha. A szobájában ült, és egy könyvet olvasott. Beléptem az ajtón, mint kisgyerek. Odaszaladtam hozzá, megöleltem, ő csókot lehelt az arcomra. Felültetett az ölébe, én meg kíváncsian kérdeztem, mi az, amit olvas. Kinyitotta a könyvet (a szívem egyre gyorsabban vert), kikeresett egy oldalt, és elkezdett olvasni. Emlékeim halványulni kezdtek, a szeretetteljes hangja egyre halkabb lett, majd teljesen elnémült. Egytelen éles pont maradt, a könyv.A borítón aranyozott betűkkel hirdette: Szent Biblia.

Rögtön kinyitottam a szemem. Nekem is megvolt az a könyv, valahol. Én nem voltam vallásos, de mindig csodáltam azokat, akiknek hitük volt. Hát most kellett nekem ez a hit! Előkerestem a nehéz, fekete könyvet, kinyitottam, és elkeztem olvasni...

Végigolvastam a könyvet. Világossá vált számomra, hogy Isten az egyetlen, aki megmenthet. Sokat tanultam bibliai tanításokból, és rájöttem, hogy az élet, melyet tökéletesnek gondoltam, mindvégig üres volt. Megtanultam imádkozni, és segítséget kérni. És amikor imádkoztam, a fájdalom és üresség eltűnt. Nem tudom mennyi időmbe telt, amíg rájöttem, hogy halott vagyok. Igen, halott voltam. Amíg a Földön éltem, nagyon féltem a haláltól, mert nem ismertem Istent. Most nyugodt voltam, békés, még talán boldog is. És amikor teljesen tudtam hinni Benne, magához szólított, az Ő országába. A menny csodás!

Szerelmi vallomás.

Kellesz nekem. Ó-ó, de még mennyire kellesz! Képzeld csak el... Te meg én, én meg te. Ketten együtt. Milyen jól is néznénk ki. Te velem, én veled. Az egész város minket csodálna! Volna is miért. Minden férfi irigyelne. Amúgy én már akkor szerettelek, amikor először megpillantottalak. Tudod... nekem mindigis bejöttek a vörösek.És azok a domborulatok! Minden vonal a helyére került, tökéletes alak. Modellnek mehetnél. Első találkozásunkkor még irigykedve néztem a pasit, aki körülötted forgolódott. Kicsit később tudtam meg, hogy nem az övé vagy, hanem csak a menedzsered. Nagy kő esett le a szívemről. Tehát szabad vagy! Az enyém lehetsz! De azt hiszem... Ó, igen, azt hiszem, csak álom maradsz. Nekem sosem lesz pénzem egy Ferrari GTO-ra.

Sóhaj.

Ó, mit nem adnék, ha most madár lehetnék! Széles szárnyú seregély, aki oly könnyen szeli a levegöt. Repülnék, szárnyalnék, magasan, sebesen, messze-messze! A kis tóhoz, onnan a tengerhez, aztán a hatalmas óceánhoz.

Fáradtan érkeznék meg. A lenyugvó napra mosolyognék még egyszer, utoljára. Aztán holtan, de boldogan zuhannék a smaragd végtelenség ölébe.

Reggel.

5:20. Kora reggel bolondos dallamokra ébredek. Kómás állapotban kinyomom a telefonom, visszabújok a jó meleg ágyba, és elmerülök az álmomban. Álom, álom... kutatom, keresem. Mit is álmodtam? Hiszen nem egészen fél perce még itt volt, a szemem előtt pattogtak a képek, a szép, színes képek. Ó, hiszen ez az ébredés jele. Nem, nem, még nem kelek fel. Álmodok mást. Gyorsan, gyorsan, valami szépet. Egy tengerpart? Igen, megteszi. Ahh... álmodok!

5:30. Ismét ugyanaz a dallam riaszt fel immár a tengerpartról. Kipattanok az ágyból, megborzongok. Hiszen nyitva hagytam az ablakot.. a szobában csípős reggeli hideg uralkodik. Egy ugrás, máris az ágyon vagyok. Egy gyors, begyakorolt mozdulat, és az ablak zára halkan kattan: igen, innen már nem megy ki se meleg... se hideg. Nem gondolkozom sokat, ismét visszabújok a takaró alá. Mégis csak ott a legjobb! Lehúnyom a szememet, és két perc múlva már alszom is. Álom nélkül.

5:40. Ennek sosem lesz vége ?! Most már kifejezetten zavart az a nyugtató, vidám dallam, melyet ébresztőmül választottam. Mert ugyebár, az alvás valamivel nyugtatóbb állapot, mint bármilyen zenehallgatás. Ismét lenémítom a telefonom, azzal a határozott döntéssel, hogy Felkelek. Hát... kimászok az ágyból, hideg van, visszafekszem. Határozott vagyok!

5:50. Nem lehet. Megint elaludtam! Hogy mennyi az idő? Már rég a kávémat kéne kevergetnem. Ó, igen, kávé. Mára előírtam magamnak egy kávét. Mert amúgy nem kávézom. Nem tesz jót. De „ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod..” és a többi. Rövid nadrágban és egy lenge kis ingben (ebben alszom) kibotorkálok a konyhába. Mindenütt sötétség. A ház csendes, még alszanak. A város szintúgy. Tegnap este előkészítettem valahova a kávét.. ó, igen, meg is van. Jéé, ez a kedvenc csészém (aranyos kis csigák mászkálnak rajta). Vizet melegíte(né)k. Szóval előbb megtöltöm a forralót, és aztán. Nagyon álmos szemekkel figyelem, mikor forr a víz. Kiveszem a tejet a hűtőből. Előbb víz. Aztán soksok tej, amíg világos nem lesz. No, ez az. Mehetek vissza a szobába. Villanyt oltok, ismét sötét. Engem utolér az álmosság. Beballagok a szobámba, leteszem a kávét az asztalra. Talán nem kéne már visszafeküdni... Ráveszem magam, igen, most már elmegyek a fürdőig. Reggeli készülődés, fogat mosok, és újra a szobámban találom magam. Vonz az ágy, nem tehetek róla. Visszafekszem.

6:05. Ez képtelenség. Megint elaludtam! Most rohanhatok. Mára lenge ruhát választottam, nem lesz jó, megfagyok. Elszaladok (szó szerint) a hőmérőig...odakint 10 fok. Brrr. Tényleg megfagyok. De semmibaj. A lustaság nagy úr, és ennek tetejébe időm se maradt új ruhát választani. Magamra kapkodom a kiválasztott darabokat. (Közbe-közbe nagyokat kortyolok a kávémból. Tudom, nem így kellene inni, meg hogy megvan a módja mindennek, főleg a kávézásnak.. de hát késésben vagyok.) Egy villámgyors szörfözés (neten): a mai időjárás (igen, meg fogok fagyni) és hogy is volt? Ja, igen. Ökológiai lábnyom. Hát, erről se lesz ma előadásom.. Semmibaj. Egy nagy korty kávé. Fésű. Szemceruza. Diszkréten kihúzom a szemem sarkát, ne tűnjek annyira fáradtnak (, mint amennyire fáradt vagyok). Cipőt húzok (csak az eső ne essen, mert ez beázik..). Még egy utolsó pillantás a szobámra. Na vajon mit hagyok itthon? Végülis mindegy. Csak suli. Fogom a táskám. Utolsó korty a kávéból. Kulcs, telefon.

6:20. Elindultam.