Piros pöttyös szoknya

Játszani szeretnék. Mondd, leszel a játszótársam?

Kis piros pöttyös szoknyát veszek fel, hogy biztosan megismerj.
A játszótéren találkozunk. Ott várlak majd a homokozó szélén.
Ne ijessz meg, ha jössz! Félős vagyok, sikítok ilyenkor.
Nem is szeretem az ijesztő embereket.
De téged szeretni akarlak.
Fogócskázhatunk majd, úgysem érdekel, ha elesek.
Csak a szoknyácskám maradjon ép.
Fára mászni nem tudok, de érted majd megtanulom.
Majd büszke lesz rám a bátyám.
Rajzolni is szeretek, ha hozol krétát, megmutatom.
Téged is lerajzollak, csak maradj nyugton kicsit.
Ha már meguntad, hogy csak én rajzolok, elmehetünk hintázni. Az olyan jó!
Magasra dobjuk a lábunkat, és repülni fogunk, mint a madarak!


S ha elfáradunk, majd leülünk a földre. Végignézünk a birodalmunkon:
a homokozóban aprócska vár tér nyugovóra.
a bokrok tövébe, ahova nemrég bújtunk, verebek költöznek.
a dús lombú tölgy ágait szél borzolja.
körülöttünk egy színes, képzelt világ az aszfalton.
mögöttünk a hinta, fölöttünk az ég.

Megfoghatod a kezem.
De ne fuss el, ha puszit adok!

Játszani szeretnék. Mondd, leszel a játszótársam?

Tempus venatus

Egy mozgalmas kisváros szegény negyedében születtem, 1931 májusában. A település peremén, egy hatalmas nagy mező mellett. Olyan volt, mintha a világ végén laknánk, csak a sínek választottak el a semmitől. Amikor válság tört ki az országban, mi, meg a hasonlóak igencsak megsínylettük. Szüleim reggeltől estig dolgoztak és sokat veszekedtek. Néha teljesen elfeledkeztek rólam, napokig. Így megtanultam a magam lábán megállni, még apró gyerekként.

Körülbelül 5 éves lehettem, amikor egy éjjel vonatzakatolásra ébredtem. Idegen hang volt ez, hiszen éjszaka nem járt akkoriban felénk vonat. Kíváncsian felöltöztem, és kisurrantam. A házunk előtt a vonat lefékezett, majd zakatolva megállt. Mire kettőt pislogtam, emberek hada ugrott le a vonatról, különbnél különb emberek. Sürgés-forgás kezdődött, parancsok pattogtak a levegőben, és akit elértek, az munkához is látott. Szerszámok kerültek le a szerelvényekből, s a lámpák gyér fényénél a férfiak építeni kezdtek egy hatalmas sátrat. Ámulatomban azt hiszem, a szám is tátva maradt. Fogalmam sem volt róla, mi fán terem egy cirkusz, még soha nem hallottam ilyesmiről. Ezért lepett meg annyira, amikor előkerültek a ketrecek, bennük soha nem látott állatok: oroszlánok, zebrák, fényes szőrű lovak, majmok, zsiráfok és egy hatalmas elefánt. Ismeretlen volt ez a zajos, ámbár vidám világ nekem, mégis félelmemnél nagyobb volt a kíváncsiságom, ezért elindultam felfedezni az újonnan épülő sátrat. Mivel kicsi voltam, senkit sem zavartam, kedvemre nézelődhettem, ámuldozhattam. Már hajnalodott, mire hazaértem. Olyannyira izgatott voltam, hogy alig bírtam elaludni.

Másnap reggel vidáman ébredtem, s mivel szüleim hajnalban dolgozni mentek, ismét kimentem a cirkuszhoz. Napfényben még szebbnek tűnt. Minden olyan színes, olyan nagy volt. Mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol nincs szegénység, nincs boldogtalanság, könny és kesergés. Jó volt ott nekem, szerettem fel s alá lézengeni, ráadásul senki sem rótt meg, amiért ingyen potyáztam a sátrak között. Gyerek voltam még, de elég eszes ahhoz, hogy megértsem, mi fog történni. Meghallottam, amit az emberek beszéltek, és innen tudtam meg, hogy kora délután egy pár táncos és állatidomár felvonul a városunk főterén, hogy estére ide csalogassa az embereket. Előadás lesz.  Hihetetlenül boldog voltam. Idő közben összebarátkoztam egy kedves kövér hölggyel, akit a cirkuszban mutogattak, adott nekem cukorkát.

Délután együtt vonultam a táncosokkal. Szutykos gyerek voltam, mindig maszatos, lerítt rólam, hogy melyik kaszthoz tartozom. Lehet éppen e miatt sajnált meg az egyik lovász nő, s maga elé ültetett a felvonuláson. Mosolyogva és integetve vonultunk végig a városon. Mire hazaértünk, mindenki tudta, ki vagyok, folyton a hajamat borzolták és „Öcskös”-nek neveztek. Nem zavart. Éreztem, hogy ezek az emberek igazán szerettek. Egész estig velük maradtam, és a kedves kövér hölgy, akiről kiderült, hogy Bertának hívják, szerzett nekem jegyet az előadásra.

Kora este hazamentem, megmosakodtam, és a legszebb ruhámat vettem fel. Végre fontosnak éreztem magam, és végre boldog voltam. Mikor visszaértem, mindenki megdicsért, hogy „ej, be kicsípted magad, Öcskös!” és ismét a hajamat borzolták. Berta megint adott egy cukorkát. Azt rágcsáltam, amíg gyűlni nem kezdtek az emberek, és egy kedves táncos hölgy segítségével be nem mentem a nagy sátorba.Az első sorba akartam ülni, hogy minden lássak, de az már foglalt volt. Sőt, mi több, alig voltak már ülőhelyek az utolsó sorokban is. Ezért fittyet hányva a legszebb ruhámra, lefeküdtem a porba és előrekúsztam az első sor alá. Tökéletes volt a kilátás.

Amint elhelyezkedtem, mintegy végszóra, megjelent a porondmester. Cifra egyenruhát viselt, pödört bajuszt és kedvesen szólt mindenkihez. Aztán elkezdődött a műsor. Előbb táncosok jöttek, majd egy bohóc a kutyájával. Ez után majmok, zebrák és a zsiráfok következtek. Ketrecet hoztak be, és akkor megjelentek az oroszlánok, idomárjukkal. Ismét tátva maradt a szám, hiszen nem tudtam, milyen állat az oroszlán, de láttam rajta, hogy veszélyes. Miután a közönség őket is megtapsolta, az artisták száma jött. A kötélen forgó, trapézon egyensúlyozó férfiak és nők, a kötéltáncosok és a levegőben ugráló művészek látványa elkápráztatott. Csodáltam erejüket, egyensúlyukat és azt, hogy nem félnek. Bátrak voltak, mind egy szálig. Le nem tudtam venni róluk a szememet, és egy gyönyörűen sikerült duplaszaltó után elhatázotam, én is légtornász leszek.

Az előadás után késő éjszakáig ott maradtam. Nem akartam többé hazamenni, ezzel a mozgó boldogsággal akartam tovaszáguldani, még ezerszer és milliószor végignézni az artisták számát, és megtanulni tőlük, hogyan kell kötélen járni a magasban, hogyan kell trapézon lengeni, és főként azt, hogyan kell bátornak lenni.

Kimerülten aludtam el Berta ölében. Már két napja talpon voltam, amióta a cirkusz ide érkezett, ezért nem csoda, hogy mélyen aludtam. Talán túl mélyen.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy otthon vagyok. Kétségbeesetten rohantam ki a sínekhez, ahol előző este még a cirkusz állt, de nem találtam semmit, csak egy-két üres whiskeys üveget és egy fél pár papucsot. Keserű könnyek patakzottak a szememből, hirtelen minden olyan csendesnek, szürkének és üresnek tűnt: „túl korán mentetek el.” Csalódottságom és elhagyatottságom dacba fordult, sziklaszilárd határozottságba, mely szerint légtornász lesz belőlem, s a cirkusz legközelebbi látogatásánál velük megyek.

Nap, mint nap gyakoroltam, előbb a vonatsíneken, majd faágakon, kifeszített köteleken, bármin, amin értem. Tizenegy év kitartó munka után már városszerte ismert voltam ügyességemről. Nem féltem sem magasságtól, sem mélységtől, sőt, igazán csak több méterrel a föld felett éreztem jól magam. Akkor boldog volt az életem, rövid ideig.

1947 júliusának közepén néhány barátommal elmentünk a közeli folyóba fürdeni. Egy kis földnyelvről ugráltunk a vízbe, de már eléggé untuk. Fiatalok voltunk, vágytunk az izgalomra. Nem messze a fürdőhelytől volt egy híd, magasan a víz fölött. Tudták, hogy én nem félek a magasságtól, ezért fogadtunk, hogy leugrom onnan. A fiúk lent a partról néztek, míg én a híd szélére álltam, intettem, majd leugrottam. Nem tudtuk, hogy a híd alatt a folyó sziklás.

Szerencsém volt, mivel csak a hátamat ütöttem meg. Eszméletemet vesztettem, s a barátaim szedtek ki a vízből. Már a kórházban ébredtem, de nem tudtam mozogni. Soha többé. Az orvosok szerint örülhettem, hogy ennyivel megúsztam, akár meg is halhattam volna.

Két hétig kellett kórházban feküdnöm, utána hazaengedtek. Tolókocsiban ültem, az életem pedig romokban hevert. Hazaértem, és lefeküdtem. Nem akartam élni.

Aznap éjszaka furcsa vonatzakatolásra ébredtem. A szívem hevesen kezdett verni, még sok év elteltével is felismertem a régi cirkuszi szerelvények zaját. Fel akartam ülni, de a testem nem mozdult. Keserű könnyek patakzottak a szememből: „túl későn jöttetek.”

Milyen kapcsolatban áll vele?

Hogy milyen kapcsolatban állok vele?

A szomszédban lakott gyerekkoromban, közös volt a hatalmas diófánk. Már akkor is egy párt játszottunk el. Ő volt a férj, én a feleség. Gyakran megkérte a kezem, aztán összeköltöztünk a diófa alá, összevesztünk, kibékültünk. Egyszer puszit is adtam neki. Azt mondta "fúj!", és hazaszaladt. Másnap kezdtük előröl. 

Egyik ilyen veszekedésünkkor történt meg először. A heves szócsata közepén megütött. Kerek szemekkel néztem rá, szavaim elakadtak, és sírásra görbült a szám. Ettől lehet megijedt picit, mert azt mondta, nehogy sírni merjek, mert ez azt jelentette, hogy szeret engem, igazán. A szülei is így csinálnak. És hogy nehogy elmondjam bárkinek.

Csodálkoztam, az én szüleim sosem ütöttek meg senkit, és egy kissé aggódtam is, hogy ők igazából nem is szeretik egymást. Két hétig játszottuk ezt, majd megkérdeztem anyukámtól, hogy ők miért nem szeretik egymást. Előbb nem értette, akkor elmagyaráztam neki. Furcsa arcot vágott, majd mérgesen elment otthonról.

Másnap ő már nem jött át megkérni a kezem. Soha többet nem játszottunk a kertben, ugyanis nemsokkal ez után elköltöztek. Kicsit hiányzott, de anyukám azt mondta, rossz fiú volt, és ne is gondoljak rá.

Gimnazista voltam, mikor újra láttam. Szép volt, mint ahogyan emlékeztem. Kissé hanyagolt külsejű, de ez akkoriban divat volt. Megint találkozgatni kezdtünk, a szüleim tudta nélkül. Gyakran vitt el motorozni, a külvárosba vagy a mólóra. Izgalmas volt vele lenni, sosem unatkoztam. 

Aztán valahogy egymásba szerettük. Újra. Kézen fogva sétáltunk, csókolóztunk, majd ő többet akart. Pár hétig húztam a dolgot, de végül ez is megtörtént. Mikor végeztünk, mindig megpofozott. Azt mondta, még mindig szeret, s megkérdezte, emlékszem-e a kis játékunkra a kertben. Nem volt szabad beszélnem az ütésekről, a lila foltokat is sikerült eltüntetnem. Egészen jól megvoltunk, azt hiszem.

Pár hónap múlva egyik alkalommal nem védekeztünk, és terhes lettem. Kimaradtam az iskolából, elköltöztem otthonról. Hozzá. Ő munkát vállalt, próbált eltartani, és egyre többször ütött meg. Egyre jobban szeretett. Ez nekem fájt. Nem akartam hűtlen lenni, szótlanul tüntettem el a nyomokat. Nehéz volt akkoriban, de azt hiszem, még ekkor is egészen jól megvoltunk.

Aztán megszületett a kisfiunk. Nem örültünk neki annyira, mint ahogy az szokás. Folyton sírt, ami igen zavaró volt szeretkezés közben. Ilyenkor többször is megütött, mert azért a picit nem üthette. Már kettőnket szeretett. Napközben ő dolgozott, én meg neveltem a gyereket. Egészen jól megvoltunk ekkor is.

Aztán most nemrég történt, hogy miközben azt csináltuk, a kicsi besétált a szobába. Ki akartam küldeni, de tényleg, csak éppen nem voltam olyan helyzetben... Ettől kicsit mérges lett, lássuk be, jogosan. Mérgesen húzta fel a nadrágját, felpofozott, és kifelé menet, csupán szeretetből, a gyereket is megütötte. Akkor esett el, és tört el a karja.

Azért vagyok most itt, tisztelt bíróság, hogy elmondjam, a férjem mindent csak szeretetből tett. Ő nem bűnös semmiben, én nem kellett volna beengedjem a gyereket a hálószobába. Kérem, engedjék haza. Egészen jól megvagyunk mi.

Tegnap újra láttalak

Becsuktam a szemem. Azt mondtad, meglepetés. Arcod sugárzott a boldogságtól, szemeiden láttam, azt szeretnéd, ha boldog lennék. Igazság szerint nem izgultam, egy csöppet sem. Inkább féltem. Nem, mintha nem bíztam volna benned, hiszen végig fogtad a kezem. Csak a vakság elvette az önbizalmamat. Magamban nem bíztam.

Kéz a kézben sétáltunk, én becsukott szemmel, botorkálva, te magabiztosan vezetve. Nem mentünk sokáig, mégis hosszúnak tűnt az út. Csak találgatni tudtam, hova viszel. Magamban elképzeltem sok-sok festői tájat, naplementét, romantikát.

Megérkeztünk -  mondtad, és én végre kinyitottam a szemem. A fény sértette a szemeimet egy pillanatig, majd megláttam a helyet, ahova vezettél. Semmi romantika nem volt benne, a szó glazúros értelmében. Egy régi háznál voltunk, nem romok között, csupán egy kertben. Idillikus volt, semmint izgalmas vagy egzotikus. Ennek mégis jobban örültem. Ismertél. Tudtad, hogy ezt jobban tudom kezelni.

Szerettem, hogy tiszteletben tartottad a képességeimet. Például sosem vettél nekem virágot, mert tudtad, hogy hidegen reagálnék rá. Mert olyankor furcsán érzem magam, mintha tartoznék, mintha én nem tudnék eleget adni Neked. Ismertél, jobban, mint bárki.

Míg ezen gondolkoztam, elmosolyodtam. Észre sem vettem, csak akkor, amikor rád néztem. Elégedetten mosolyogtál vissza, szemedben égett a szerelem tüze. Megfogtad a kezem, ismét, s immár nem vakvezetőként, hanem társként. Boldogan öleltelek magamhoz, mert tudtam, itt nem vár rám naplemente, nem vár rám rózsaszirommal és gyertyafénnyel díszített szoba.

Itt Te vártál rám, a meztelen valónkkal.

Rám néztél, s azt mondtad, szeretsz.

(...)

Kinyitottam a szemeim. Könnyek homályosították el a hajnali szobám képét. Te nem voltál ott, nem tudtál kiszabadulni az álomképem tér- és időketrecéből. Sírtam. Felébredtem, mielőtt elmondhattam volna azt, ami a legfontosabb az életemben: én is szeretlek.