Becsuktam a
szemem. Azt mondtad, meglepetés. Arcod sugárzott a boldogságtól, szemeiden
láttam, azt szeretnéd, ha boldog lennék. Igazság szerint nem izgultam, egy
csöppet sem. Inkább féltem. Nem, mintha nem bíztam volna benned, hiszen végig
fogtad a kezem. Csak a vakság elvette az önbizalmamat. Magamban nem bíztam.
Kéz a kézben
sétáltunk, én becsukott szemmel, botorkálva, te magabiztosan vezetve. Nem mentünk
sokáig, mégis hosszúnak tűnt az út. Csak találgatni tudtam, hova viszel.
Magamban elképzeltem sok-sok festői tájat, naplementét, romantikát.
Megérkeztünk
- mondtad, és én végre kinyitottam a
szemem. A fény sértette a szemeimet egy pillanatig, majd megláttam a helyet,
ahova vezettél. Semmi romantika nem volt benne, a szó glazúros értelmében. Egy
régi háznál voltunk, nem romok között, csupán egy kertben. Idillikus volt,
semmint izgalmas vagy egzotikus. Ennek mégis jobban örültem. Ismertél. Tudtad,
hogy ezt jobban tudom kezelni.
Szerettem, hogy
tiszteletben tartottad a képességeimet. Például sosem vettél nekem virágot,
mert tudtad, hogy hidegen reagálnék rá. Mert olyankor furcsán érzem magam,
mintha tartoznék, mintha én nem tudnék eleget adni Neked. Ismertél, jobban,
mint bárki.
Míg ezen
gondolkoztam, elmosolyodtam. Észre sem vettem, csak akkor, amikor rád néztem.
Elégedetten mosolyogtál vissza, szemedben égett a szerelem tüze. Megfogtad a
kezem, ismét, s immár nem vakvezetőként, hanem társként. Boldogan öleltelek
magamhoz, mert tudtam, itt nem vár rám naplemente, nem vár rám rózsaszirommal
és gyertyafénnyel díszített szoba.
Itt Te vártál
rám, a meztelen valónkkal.
Rám néztél, s azt
mondtad, szeretsz.
(...)
Kinyitottam a
szemeim. Könnyek homályosították el a hajnali szobám képét. Te nem voltál ott,
nem tudtál kiszabadulni az álomképem tér- és időketrecéből. Sírtam.
Felébredtem, mielőtt elmondhattam volna azt, ami a legfontosabb az életemben:
én is szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése