Tempus venatus

Egy mozgalmas kisváros szegény negyedében születtem, 1931 májusában. A település peremén, egy hatalmas nagy mező mellett. Olyan volt, mintha a világ végén laknánk, csak a sínek választottak el a semmitől. Amikor válság tört ki az országban, mi, meg a hasonlóak igencsak megsínylettük. Szüleim reggeltől estig dolgoztak és sokat veszekedtek. Néha teljesen elfeledkeztek rólam, napokig. Így megtanultam a magam lábán megállni, még apró gyerekként.

Körülbelül 5 éves lehettem, amikor egy éjjel vonatzakatolásra ébredtem. Idegen hang volt ez, hiszen éjszaka nem járt akkoriban felénk vonat. Kíváncsian felöltöztem, és kisurrantam. A házunk előtt a vonat lefékezett, majd zakatolva megállt. Mire kettőt pislogtam, emberek hada ugrott le a vonatról, különbnél különb emberek. Sürgés-forgás kezdődött, parancsok pattogtak a levegőben, és akit elértek, az munkához is látott. Szerszámok kerültek le a szerelvényekből, s a lámpák gyér fényénél a férfiak építeni kezdtek egy hatalmas sátrat. Ámulatomban azt hiszem, a szám is tátva maradt. Fogalmam sem volt róla, mi fán terem egy cirkusz, még soha nem hallottam ilyesmiről. Ezért lepett meg annyira, amikor előkerültek a ketrecek, bennük soha nem látott állatok: oroszlánok, zebrák, fényes szőrű lovak, majmok, zsiráfok és egy hatalmas elefánt. Ismeretlen volt ez a zajos, ámbár vidám világ nekem, mégis félelmemnél nagyobb volt a kíváncsiságom, ezért elindultam felfedezni az újonnan épülő sátrat. Mivel kicsi voltam, senkit sem zavartam, kedvemre nézelődhettem, ámuldozhattam. Már hajnalodott, mire hazaértem. Olyannyira izgatott voltam, hogy alig bírtam elaludni.

Másnap reggel vidáman ébredtem, s mivel szüleim hajnalban dolgozni mentek, ismét kimentem a cirkuszhoz. Napfényben még szebbnek tűnt. Minden olyan színes, olyan nagy volt. Mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol nincs szegénység, nincs boldogtalanság, könny és kesergés. Jó volt ott nekem, szerettem fel s alá lézengeni, ráadásul senki sem rótt meg, amiért ingyen potyáztam a sátrak között. Gyerek voltam még, de elég eszes ahhoz, hogy megértsem, mi fog történni. Meghallottam, amit az emberek beszéltek, és innen tudtam meg, hogy kora délután egy pár táncos és állatidomár felvonul a városunk főterén, hogy estére ide csalogassa az embereket. Előadás lesz.  Hihetetlenül boldog voltam. Idő közben összebarátkoztam egy kedves kövér hölggyel, akit a cirkuszban mutogattak, adott nekem cukorkát.

Délután együtt vonultam a táncosokkal. Szutykos gyerek voltam, mindig maszatos, lerítt rólam, hogy melyik kaszthoz tartozom. Lehet éppen e miatt sajnált meg az egyik lovász nő, s maga elé ültetett a felvonuláson. Mosolyogva és integetve vonultunk végig a városon. Mire hazaértünk, mindenki tudta, ki vagyok, folyton a hajamat borzolták és „Öcskös”-nek neveztek. Nem zavart. Éreztem, hogy ezek az emberek igazán szerettek. Egész estig velük maradtam, és a kedves kövér hölgy, akiről kiderült, hogy Bertának hívják, szerzett nekem jegyet az előadásra.

Kora este hazamentem, megmosakodtam, és a legszebb ruhámat vettem fel. Végre fontosnak éreztem magam, és végre boldog voltam. Mikor visszaértem, mindenki megdicsért, hogy „ej, be kicsípted magad, Öcskös!” és ismét a hajamat borzolták. Berta megint adott egy cukorkát. Azt rágcsáltam, amíg gyűlni nem kezdtek az emberek, és egy kedves táncos hölgy segítségével be nem mentem a nagy sátorba.Az első sorba akartam ülni, hogy minden lássak, de az már foglalt volt. Sőt, mi több, alig voltak már ülőhelyek az utolsó sorokban is. Ezért fittyet hányva a legszebb ruhámra, lefeküdtem a porba és előrekúsztam az első sor alá. Tökéletes volt a kilátás.

Amint elhelyezkedtem, mintegy végszóra, megjelent a porondmester. Cifra egyenruhát viselt, pödört bajuszt és kedvesen szólt mindenkihez. Aztán elkezdődött a műsor. Előbb táncosok jöttek, majd egy bohóc a kutyájával. Ez után majmok, zebrák és a zsiráfok következtek. Ketrecet hoztak be, és akkor megjelentek az oroszlánok, idomárjukkal. Ismét tátva maradt a szám, hiszen nem tudtam, milyen állat az oroszlán, de láttam rajta, hogy veszélyes. Miután a közönség őket is megtapsolta, az artisták száma jött. A kötélen forgó, trapézon egyensúlyozó férfiak és nők, a kötéltáncosok és a levegőben ugráló művészek látványa elkápráztatott. Csodáltam erejüket, egyensúlyukat és azt, hogy nem félnek. Bátrak voltak, mind egy szálig. Le nem tudtam venni róluk a szememet, és egy gyönyörűen sikerült duplaszaltó után elhatázotam, én is légtornász leszek.

Az előadás után késő éjszakáig ott maradtam. Nem akartam többé hazamenni, ezzel a mozgó boldogsággal akartam tovaszáguldani, még ezerszer és milliószor végignézni az artisták számát, és megtanulni tőlük, hogyan kell kötélen járni a magasban, hogyan kell trapézon lengeni, és főként azt, hogyan kell bátornak lenni.

Kimerülten aludtam el Berta ölében. Már két napja talpon voltam, amióta a cirkusz ide érkezett, ezért nem csoda, hogy mélyen aludtam. Talán túl mélyen.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy otthon vagyok. Kétségbeesetten rohantam ki a sínekhez, ahol előző este még a cirkusz állt, de nem találtam semmit, csak egy-két üres whiskeys üveget és egy fél pár papucsot. Keserű könnyek patakzottak a szememből, hirtelen minden olyan csendesnek, szürkének és üresnek tűnt: „túl korán mentetek el.” Csalódottságom és elhagyatottságom dacba fordult, sziklaszilárd határozottságba, mely szerint légtornász lesz belőlem, s a cirkusz legközelebbi látogatásánál velük megyek.

Nap, mint nap gyakoroltam, előbb a vonatsíneken, majd faágakon, kifeszített köteleken, bármin, amin értem. Tizenegy év kitartó munka után már városszerte ismert voltam ügyességemről. Nem féltem sem magasságtól, sem mélységtől, sőt, igazán csak több méterrel a föld felett éreztem jól magam. Akkor boldog volt az életem, rövid ideig.

1947 júliusának közepén néhány barátommal elmentünk a közeli folyóba fürdeni. Egy kis földnyelvről ugráltunk a vízbe, de már eléggé untuk. Fiatalok voltunk, vágytunk az izgalomra. Nem messze a fürdőhelytől volt egy híd, magasan a víz fölött. Tudták, hogy én nem félek a magasságtól, ezért fogadtunk, hogy leugrom onnan. A fiúk lent a partról néztek, míg én a híd szélére álltam, intettem, majd leugrottam. Nem tudtuk, hogy a híd alatt a folyó sziklás.

Szerencsém volt, mivel csak a hátamat ütöttem meg. Eszméletemet vesztettem, s a barátaim szedtek ki a vízből. Már a kórházban ébredtem, de nem tudtam mozogni. Soha többé. Az orvosok szerint örülhettem, hogy ennyivel megúsztam, akár meg is halhattam volna.

Két hétig kellett kórházban feküdnöm, utána hazaengedtek. Tolókocsiban ültem, az életem pedig romokban hevert. Hazaértem, és lefeküdtem. Nem akartam élni.

Aznap éjszaka furcsa vonatzakatolásra ébredtem. A szívem hevesen kezdett verni, még sok év elteltével is felismertem a régi cirkuszi szerelvények zaját. Fel akartam ülni, de a testem nem mozdult. Keserű könnyek patakzottak a szememből: „túl későn jöttetek.”