...

"Mert ezer év előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt. Vagy annyi, mint egy éjjeli őrállás. Hamar elragadod őket, olyanok, mint a reggeli álom, mint a sarjadó fű: reggel kihajt, kizöldül, estére lekaszálják és elszárad." (90. Zsoltár)

Egy átlagos karácsony.

Tavaly a karácsonyi ünnepköröm nagyon boldogan telt! Már adventkor összeültünk minden vasárnap a családdal, imádkoztunk és beszélgettünk esténként. Gyakran ellátogattam a templomba, ahol mindenki szeretettel és mosollyal fogadott. Nagyon jól esett.

A várakozási időszak után kis családom (szüleim és bátyám) feldíszítettük a lakásunkat. Kis lakás volt, nem engedhettünk meg nagyobbat, de nekünk ez megfelelt. Az ablakokra kis égők kerültek, az asztalra karácsonyi terítő, zöld díszpárnáinkra piros huzatot húztunk. Anyukám süteményeket sütött, és az egész házat finom illat lengte be. Az aggodalom eltűnt mindenki arcáról, mintha tényleg nagyon boldogok lennénk. És én úgy is éreztem magam. Karácsony napján hullott a hó. Nagyon boldog voltam, hiszen rég óta nem láttam havat karácsony estéjén. Délután együtt díszítettük fel a fát. A piros gömbök és füzérek, kis harangok, szalmadíszek felidézték a régebbi karácsonyainkat, és történetek jutottak eszünkbe. „Emlékeztek, mikor édesanyátok a nagy fadíszítés közben odaégette az összes süteményt?” - nevetett édesapám a tavalyi „katasztrófán”. Anyukám pirulva akasztott fel még egy díszt, de ő is mosolygott. Vidám hangulatban telt el a délutánunk, és egyetlen sütemény sem égett oda. Estefelé meglátogatott a szomszéd házaspár, hoztak tortát. Ők is mosolyogva, békésen néztek rám, és ez megnyugtatott. Amíg mi velük beszélgettünk, rólam kérdezgettek, szüleim a másik szobában levő fa alá helyezték a kis ajándékainkat, és bekapcsolták a villogó égőket. Mi, a bátyámmal nem vettük észre. A szomszédjaink nem ültek sokat, csak látni akarták, minden rendben van-e, és sietségre hivatkozva elmentek. Búcsúzás után terelt anyukám a másik szobába, ahol már csendben szólt a karácsonyi zene. Édesapám mosolyogva ült a fotelben, és intett, üljek az ölébe. Mindenki elhelyezkedett, és csendben dúdolta az ismerős dallamokat. Csak néztük a fát, és mindent végiggondoltunk. Mi volt, mi lesz, hogy lesz. Erőt gyűjtöttünk a jövőre. Szükségünk volt rá. Miután lejártak a számok, imádkoztunk. Meg kell vallanom, hívő létemre nem mindig éreztem Isten jelenlétét imáimban. De akkor ott volt. Ebben nagyon biztos vagyok. Éreztem, hogy a tenyerére veszi életem, és biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok. Kinyitottam a szemem, és végignéztem kis családomon. Mosolyogva gondoltam bele, mennyire szeretem őket. Anyukámat, aki néha az idegeimre ment, hogy tegyek rendet a szobámban. Apukámat, aki gyakran utazgatott, és keveset láttam igazán (leszámítva az elmúlt fél évet). És végül a bátyámat, akivel kisebb korunkban annyit, de annyit vitáztunk apró kis dolgokon. Szerettem őket, tiszta szívemből, kimondhatatlanul. Boldog voltam, úgy éreztem, mindent megkaptam az élettől: családot, Istent, örömöt...

Akkor karácsonykor nem kaptunk sok ajándékot. Talán egy-két tábla csokoládét. A pénz elment a kezelésemre. 6 hónappal azelőtt derült ki, hogy rákos vagyok, és menthetetlen az állapotom. Egy ideig lázadtam, majd szomorkodtam, aztán beletörődtem. Ez a karácsony volt az utolsó karácsonyom, és talán rövid kis életem legboldogabbika. Nem kértem sokat, nem vágytam sokra, mégis többet kaptam: lehetőséget egy új életre. Csak el kellett hinnem, Jézus megszületett. Bennem is.

Pillanat.

Hova tűnnek a gondolatok, ha nem jönnek vissza?

Hova tűnnek a percek, az órák, a napok, az évek, hisz nem jönnek vissza?

Hova tűnök én, aki nem jövök vissza?