A régi kedvenc kocsmánkba mentünk, s mivel a régi kedvenc asztalunk foglalt volt, máshova ültünk. Távol a többiektől, én háttal a bejáratnak. Nem tetszett, de veled voltam, üsse kő, most nem nyavalygok.
Berendezkedtünk az asztalhoz, még kétszer széket cseréltél, nem tetszett a háttámla, vagy billegett. Nem baj, meglett az igazi is. Zavart csendben pakoltuk jobbra majd balra a dolgainkat, míg megjelent a pincér. Mit iszunk? Te egy narancslevet kértél, én sört. Tipikus.
A pincér távozása után ismét két percnyi csendben ültünk, mosolyogtunk, és körbe-körbe néztünk, hátha akad még egy-két ismerős. Nem akadt. Megkérdeztem, hogy vagy. Azt mondtad, jól, és ültünk tovább. A pincér kihozta a kért italokat, majd ő is távozott. Egyedül maradtunk: te meg én.
Most a te sorod jött: rákérdeztél, én hogy vagyok. Megvagyok, mint mindig, válaszoltam. Ezen elnevetted magad, és mesélni kezdtél. Hogy mennyire jó neked. Egyetem jól megy, család egészséges, barátaid is vannak, no, meg egy macskád. Ezért irigyeltelek, de nem mondtam. És hogy új barátod van, már fél éve, akivel nagyon boldogok vagytok. Mert ő nem olyan, mint az előzőek. Az "előzőekre" is ezt mondtad...
És én? Én még egyedül vagyok? Nem szeretem, ha így kérdeznek rá, de neked elnéztem. Mosolyogva feleltem a szokásosat, hogy igen, nekem így a jó ezek szerint, és hogy hetvenhét macskával fogok megöregedni. Ezen is nevettél. Nem hittél nekem, pedig akkor, ott, elég komolyan fontolgattam az egyedül maradásom esélyeit.
Aztán mesélni kezdtél a legutóbbi kirándulásodról. Korfun voltatok, tengerpart, idill, szerelem, naplemente. Te ezt szereted. Nem zavartak az emberek, s úgy általában, még a nyelvet sem értettétek, tehát kommunikálni is csak egymással lehetett. Boldognak tűntél, és ismét felőlem érdeklődtél: még mindig eljárok fesztiválokra? Szemedben az őszinte kíváncsiság csillogott, ezért úgy gondoltam, mesélek. Őszintén.
Vigyorogva fogtam neki a legutóbbi fesztiválon történtek vázlatának. Jó messziről kiindulva, ahogy szoktam, mások számára jelentéktelen részleteket hosszasan ecsetelve mondtam, és mondtam, és mondtam... Ahogy beszéltem, egyre több mozzanat, ember és érzés jutott eszembe, s már-már lázasan hadarva próbáltam lefesteni neked azokat a dolgokat, amiket én átéltem. Nevettem a saját poénjaimon, nosztalgikus boldogsággal emlékeztem vissza a kalandos történetemre. Közben észre sem vettem, hogy a fény kihunyt a szemedből, és untatlak.
A fesztivál háromnegyedénél rád néztem. Éppen a körmödet piszkáltad. Döbbenten hallgattam tovább a hangomat, mely monoton formát öltött, de neked ez sem tűnt fel. Az utolsó napokat két mondatban fejeztem be. Sértve éreztem magam és az emlékeim. Te láthatóan feléledtél, ahogy elhallgattam, és tovább mesélted a boldog életed. Az "előzőektől" különböző barátoddal. Figyeltem rád, talán túlságosan is, akarattal ittam be minden szavad. Nem vetted észre, neked ez természetes, ha te beszélsz, figyelnek.
Aztán már nem is figyeltem. Erre bezzeg rám szóltál, hogy "na, figyelsz?" Figyelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése