Váróterem.

Az ajtó nyitva állt, így hát beléptem.

A teremben emberek ültek. Egyik sarokban egy kis asztal körül két öltönyös férfi újságot olvasott. Odébb, a hatalmas növény mellett két kisgyerek játszadozott. Mellettük egy fiatal fiú zenét hallgatott, és mereven bámulta a szemközti falat. A kis ablak előtt egy terhes nő mosolygott a hasát simogatva. Nem messze tőle egy idős férfi fogta meg éppen felesége remegő kezét. Mosolyogtak. Mindenki várt valamire.

Két órát töltöttem a váróteremben, magam sem tudva, mire várok. Hogy elüssem az időt, beszélgetni kezdtem az öltönyös fickókkal. Megtudtam, hogy gyerekkori barátok voltak, minden emlékük a közös múltról mesél. Együtt nőttek fel, együtt jártak óvodába, iskolába, líceumba és még egyetemre is. Aztán minden megváltozott, amikor megismertek egy lányt. Egy lányt, aki mindkettejüknek tetszett, és akinek mindkettejük tetszett. Onnan tovább megszakadt a barátságuk. És bár a lány sosem szerette egyiküket sem, ők mégsem beszéltek többet. A váróteremben találkoztak újra, mint mesélték, pár napja. Nevettek azon, ahogy a lány elbánt velük, hiszen ekkorra egyikük sem tudott semmit a nőről. Egymásra mosolyogtak, és láttam: hiányoztak egymásnak, de mosolyuk mögött mégiscsak ott bujkált az elmúlt évek magánya és szomorúsága. Még nem bocsájtottak meg teljesen egymásnak.

A tartalmas beszélgetés után tovább sétáltam a két kisgyerekhez. Leguggoltam, és megpróbáltam bekapcsolódni a játékukba. Szeretettel fogadtak. Pár perc után már mindketten a térdemen ültek, és kérték, meséljek nekik, mint az anyukájuk régen. Ez felkeltette az érdeklődésemet, hát megkérdeztem, hol vannak a szüleik. Mintha versenyt meséltek volna, egymás szavába vágva panaszolták el, hogy tulajdonképpen nem tudják, ők csak nemrég kerültek ide, és azóta azt várják, hogy valaki hazavigye őket. Mint megtudtam, érkezésük napján "megtréfálták" az édesanyjukat egy gyerekes csínnyel: a konyhában szétszórták az otthon levő összes lisztet a földre, szekrényre, asztalra, székre. Mikor belépett az édesanyjuk, két fehérbe öltöztetett (lisztezett) kisgyereket talált egy "hómezőn". Azt mondták, mérges volt, és kiküldte őket az udvarra játszani. Aztán ide kerültek. De meséljek nekik, nagyon szépen kérik. Összekulcsolták a kis kezüket, és angyalian mosolyogtak. Elnevettem magam, majd elmeséltem nekik egy rövid kis történetet. A két csöppség a mese felénél elaludt, így lefektettem őket a kanapéra a növény mellett, és tovább álltam a fiatal sráchoz.

Körül-belül fél órámba tellett, amíg a fiú észrevette, hogy mellé ültem. Akkor mosolyogva bocsánatot kért, és kikapcsolta a zenét (ideiglenesen). Megkérdeztem, ő miért van itt? De sajnos nem tudta a választ. Csak annyit mondott, hogy elindult a motorral egy tengerparti buliba a haverjaival. Úgy volt, hogy felveszi út közben a barátnőjét, de hiába várta a megbeszélt helyen, fél óra elteltével sem jelent meg a lány. Így elindult egyedül, mérgesen és szomorúan. Talán kicsit gyorsan hajtott, mint mesélte, de akkor jól esett neki. Ki tudta adni magából mindazt a haragot és csalódást, amit másképp sosem tett volna. Aztán ide jött. És azóta vár. Talán azt várja, hogy besétáljon a barátnője. Talán azt, hogy a haverja keresik majd. Nem tudja, mit vár, és ez zavarja is. De nem tud mit tenni. Láttam, hogy felzaklatta a beszélgetés, így nem próbáltam folytatni. Elnézésemet kérte, és újra elindította a zenét.

Mosolyogva léptem oda a terhes nőhöz, és gratuláltam a kisbabához. A lány (időközben rájöttem, hogy igen fiatal volt egy terhes nőhöz) büszkén nézett vissza rám, majd köszönettel fogadta a jókívánságaimat. Elmesélte, hogy lány lesz, és Zsófinak szeretné elnevezni. Boldognak látszott, bár arca megviselt volt, és szemein látszott, hogy nemrég sírt. Erre nem kérdeztem rá, tapintatból, inkább megérdeklődtem, ő kit vagy mit vár itt? Kérdésemre nem válaszolt egyből, előbb merengve kinézett az ablakon. Majd hirtelen hozzám fordult, mintegy villámszerűen, és mesélni kezdett. Szegény, de szerető családban nőtt fel. Édesapja és édesanyja egy autóbalesetben hagyta ott őket, mikor 15 éves volt. Két öccsével maradt, és nagymamájukat nevezték ki hivatalos gyámjuknak. De hát tudjuk, milyenek a nagyszülők. Ő is ebbe a csapdába esett. Hamar rájött, mivel hajthatja a vizet a saját malmára, és kihasználta a nagyszülei engedékenységét. Ám hamar kiszaladt a talaj a lába alól. Bulizni, inni és cigarettázni kezdett. Éjszakákat maradt ki otthonról, anélkül, hogy a családja tudta volna, merre jár. És mire rájött, mibe keveredett, már késő volt. Nem látszott rajta, hogy terhes. Mindenki elől titokban tartotta, egyedül a fiú tudta, akitől a gyerek volt. De ő nem lelkesedett a tényért, hogy ilyen fiatalon apa lehet. Hiszen csak 19 éves volt! Sokat veszekedtek, és a lány egy ilyen veszekedés után került ide. Sírva hagyta el a barátja lakását, és autóval indult haza. Aztán ide jött. Azt mondta, ez volt az a hely, ahol rájött, mennyire szereti azt a kisbabát, amely belőle fejlődött. Amely a része volt, és része lesz mindig is az életének. Megviselt arcán mosoly futott végig, és ekkor láttam, amit azelőtt nem: ez a lány gyönyörű volt. Megviselt, szomorú volt, félt is, de boldog volt, és ez gyönyörűvé tette az amúgy is szép arcát. Megsimogattam az érkező kisbabát, és mosolyogva sétáltam tovább az idős pár felé.

Még mindig kézen fogva ültek, és mosolyogva nézték a teremben levőket. Érkezésemre, úgy láttam, már számítottak. Egy harmadik szék állt üresen mellettük. Hellyel kínáltak, én meg leültem. Talán ők voltak a legbékésebbek az emberek közül. Tőlük is megkérdeztem, mi az, amit várnak. Meglepődtem, mert ők nem egy történetet meséltek el, hanem egymásra néztek, mély és szeretetteljes tekintettel, majd vissza rám, és azt mondták: ők a Megváltót várják, semmi és senki többet. Megdöbbentett a válaszuk. De még jobban meglepődtem, mikor visszakérdeztek: "És Ön, kedves? Mit vagy kit vár?" Nem tudtam válaszolni. Némán ültem ott, és gondolkodtam. Észre sem vettem, hogy a pár felállt, és elindult egy másik ajtó felé. A férfi, mikor elment mellettem, a kezét a vállamra tette. Felnéztem, és még éppen láthattam, amint eltűnnek egy nyitott ajtó mögött. Boldogan, békésen. Körbenéztem, és meglepődve láttam, hogy ez nem az az ajtó, amin én bejöttem. Az piros volt, és most csukva állt. Emez fehér volt, és hívogatóan tárta ki két szárnyát. Nem érettem, miért nem láttam eddig ezt az ajtót. És nem értettem, miért nem mennek a többiek át rajta, hiszen nyitva van. Csodálkozva néztem végig az embereken.

Ám ahogy végignéztem rajtuk, rájöttem, hogy ők nem látják az ajtót. Nem látják, hiszen nem állnak készen arra, hogy átlépjenek rajta. És akkor érettem meg mindent. A mennyország várótermében voltam. Ott, ahol minden ember kapott még egy esélyt, hogy elhigyje, Isten nélkül nem élhet. Ahol az emberek vártak: a megbocsájtásra, az anyára, a barátokra, a kisgyerekre, a boldogságra és megváltásra. És ez volt a hely, ahol Istent várták mindenben.

Mosolyogva álltam fel. Az ajtó nyitva állt, így hát beléptem...