"Még gimis korunkban ismertük meg egymást. Eleinte nem vette észre, nekem mennyire tetszik, hiszen ő a diákelnökség tagja volt, én meg csak egy 'buta focista'. De én nem adtam fel. Tudtam, éreztem már akkor, hogy ő lesz az igazi, az egyetlen, akit valaha szeretni fogok. Udvaroltam neki. Rózsát küldtem, levelet írtam, moziba hívtam. Eleinte visszautasított, hallani sem akart rólam. Majd egyszer csak igent mondott. Meglepődtem, őszintén szólva, de borzalmasan örültem neki. Kiöltöztem, majd érte mentem. Együtt mentünk el a moziig, ahol, még emlékszem, a Szerelem örökké című filmet néztük meg. Nekem nem tetszett, de az, hogy ott ültem mellette, mindent pótolt. Aztán elvittem a közeli cukrászdába, ahol fagyit evett. Csokoládés-vaníliásat, eperöntettel. Sosem felejtem el. Mellette ültem, és néztem az arcát. Néztem, ahogy mosolyog, ajkai milyen gyönyörű ívet írnak le, néztem, amint rám néz, és világoskék szemei örültek. Megcsókoltam. Nem tiltakozott, sőt, forró csókkal viszonozta az enyémet. Az volt az első, ott, a cukrászdában. Aztán egyre többet találkoztunk. Jobban megismertük egymás életét, családját, érzéseit. Néha úgy éreztem, jobban ismerem, mint ő magát. Eljárt a meccseimre, én meg segítettem neki a teendőiben. Csodálatos idők voltak. Minden nap hazakísértem, és minden nap megcsókolt. Sosem tudtam betelni vele, s bár nem mondtam neki, mindennél jobban szerettem. Mindennél...
Az egyetemet együtt kezdtük. Ugyanolyan boldog voltam minden percben, amit vele tölthettem, mint előtte. De benne megváltozott valami. Már nem csókolt meg minden nap. Már nem örült a szeme, amikor látott. Fájt, de nem mondta el, mi történik. Aztán rájöttem...
Egyik nap megláttam, amint egy évfolyamtársával sétált. A fiú megölelte, hosszasan, majd egy csókot adott a homlokára. Úgy váltak el. Láttam mindent. A parkban sok fa van, sok út van, és sok alig látogatott hely... Könnyű volt.
Miután láttam őket, elváltak. A fiú ellenkező irányba ment, így utolértem a barátnőmet. Együtt sétáltunk tovább a parkban, és mintha mosolygott volna, mikor meglátott. De csak a bűntudattól. Tudtam. Egyre mélyebbre mentünk az erdőben. Azt mondtam, találtam ott egy helyet, amit meg akarok neki mutatni. Elhitte. Bevittem az erdőbe, mélyen, ahol egy patakot találtunk. Sötétedni kezdett, fázott, és indulni akart. De én nem hagytam. Megfogtam a kezét, és tovább vezettem, tovább, minél messzebbre az egyetemtől. Megijedt. Láttam a szemén, félt. Tőlem. Pedig én szerettem.
Aztán elértünk egy tisztásra. A nap lemenőben volt, és én megcsókoltam. Hideg volt az ajka, merev az ölelése. Fájt, hogy így érez, égette a bensőmet. És láttam a szemén, hogy visszakívánkozik a másik fiú karjaiba. De nem hagyhattam. Azt már nem. Finoman megsimogattam az arcát. Összerezzent az érintésemtől. A szeme riadt volt, mintha látta volna, mi fog történni. Az ujjaim a szája széléhez értek. Ajkai résnyire szétnyíltak, de nem mondott semmit. Nem mondta, hogy szeret, nem tagadta, hogy a másik iránt érez valamit. A bennem lévő parázs lángra lobbant, mintha szénát dobtak volna rá. A simogató ujjaim hirtelen a nyaka köré tekeredtek, és erős szorításomtól a kedvesem fuldokolni kezdett. Kiáltott, míg volt ereje, de senki sem hallhatta, túl messze voltunk mindentől. Hadakozott, de alulmaradt. Túl gyenge volt velem szembe. És én túlságosan szerettem, minthogy átengedjem másnak. A földön feküdt, és könnyei csurogtak. Levegőért kapkodott, de fojtogató kezeim nem engedték lélegezni. Körmeit a földbe véste, haja tele lett a földön heverő gallyakkal. Lábait megfeszítette, és a földet rúgta. De én nem engedhettem el. Túlságosan szerettem, ő meg el akart hagyni. Nem lehetett, nem történhetett, hogy mást szeressen.
Aztán csend lett. Keze elengedte a fűcsomót, a lába mozdulatlan lett. Az utolsó könnycseppje az én első könnycseppem volt.
Elengedtem a nyakát. Ott feküdt előttem a kedvesem, életem szerelme, holtan. Elernyedt testét még egyszer magamhoz szorítottam, aztán felálltam. Kábultan néztem rá, s nem éreztem semmit. Letöröltem a sárt az arcáról, összecsuktam ajkait, melyek soha többet nem mosolyoghattak nekem, és lecsuktam a szemeit. Azokat a búzakék szemeket, melyek egykor melegséget sugároztak, és most hidegen, élettelenül meredtek talán az új élet felé. Már lebukott a nap. A tisztást csak a hold gyenge fénye világította meg. Ránéztem a kezeimre, melyek egy életet oltottak ki. Azét, akit a legjobban szerettem. Azért, mert őt szerettem a legjobban. Nem engedhettem el. Visszaindultam az erdőben. Ő ott maradt. Sötétben is visszataláltam az egyetemhez, és lefeküdtem."
Tudtam, hogy meg fogják találni. Tudtam, hogy idejönnek, hogy engem keresnek először. Tudtam, látják, kedves nyomozók? Tudtam. Éppen ezért írtam ezt önöknek. Hogy tudják, megbántam. De már nem hozhatom vissza. És tudom, hogy sosem tudtam volna elengedni.
A gyilkosság időpontja este 7 óra köré tehető. Az öngyilkosságomé reggel 7 köré. Mert túlságosan szerettem, hogy éljek és éljen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése