2011. november 26., szombat

...

"Mert ezer év előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt. Vagy annyi, mint egy éjjeli őrállás. Hamar elragadod őket, olyanok, mint a reggeli álom, mint a sarjadó fű: reggel kihajt, kizöldül, estére lekaszálják és elszárad." (90. Zsoltár)

Egy átlagos karácsony.


Tavaly a karácsonyi ünnepköröm nagyon boldogan telt! Már adventkor összeültünk minden vasárnap a családdal, imádkoztunk és beszélgettünk esténként. Gyakran ellátogattam a templomba, ahol mindenki szeretettel és mosollyal fogadott. Nagyon jól esett.

A várakozási időszak után kis családom (szüleim és bátyám) feldíszítettük a lakásunkat. Kis lakás volt, nem engedhettünk meg nagyobbat, de nekünk ez megfelelt. Az ablakokra kis égők kerültek, az asztalra karácsonyi terítő, zöld díszpárnáinkra piros huzatot húztunk. Anyukám süteményeket sütött, és az egész házat finom illat lengte be. Az aggodalom eltűnt mindenki arcáról, mintha tényleg nagyon boldogok lennénk. És én úgy is éreztem magam. Karácsony napján hullott a hó. Nagyon boldog voltam, hiszen rég óta nem láttam havat karácsony estéjén. Délután együtt díszítettük fel a fát. A piros gömbök és füzérek, kis harangok, szalmadíszek felidézték a régebbi karácsonyainkat, és történetek jutottak eszünkbe. „Emlékeztek, mikor édesanyátok a nagy fadíszítés közben odaégette az összes süteményt?” - nevetett édesapám a tavalyi „katasztrófán”. Anyukám pirulva akasztott fel még egy díszt, de ő is mosolygott. Vidám hangulatban telt el a délutánunk, és egyetlen sütemény sem égett oda. Estefelé meglátogatott a szomszéd házaspár, hoztak tortát. Ők is mosolyogva, békésen néztek rám, és ez megnyugtatott. Amíg mi velük beszélgettünk, rólam kérdezgettek, szüleim a másik szobában levő fa alá helyezték a kis ajándékainkat, és bekapcsolták a villogó égőket. Mi, a bátyámmal nem vettük észre. A szomszédjaink nem ültek sokat, csak látni akarták, minden rendben van-e, és sietségre hivatkozva elmentek. Búcsúzás után terelt anyukám a másik szobába, ahol már csendben szólt a karácsonyi zene. Édesapám mosolyogva ült a fotelben, és intett, üljek az ölébe. Mindenki elhelyezkedett, és csendben dúdolta az ismerős dallamokat. Csak néztük a fát, és mindent végiggondoltunk. Mi volt, mi lesz, hogy lesz. Erőt gyűjtöttünk a jövőre. Szükségünk volt rá. Miután lejártak a számok, imádkoztunk. Meg kell vallanom, hívő létemre nem mindig éreztem Isten jelenlétét imáimban. De akkor ott volt. Ebben nagyon biztos vagyok. Éreztem, hogy a tenyerére veszi életem, és biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok. Kinyitottam a szemem, és végignéztem kis családomon. Mosolyogva gondoltam bele, mennyire szeretem őket. Anyukámat, aki néha az idegeimre ment, hogy tegyek rendet a szobámban. Apukámat, aki gyakran utazgatott, és keveset láttam igazán (leszámítva az elmúlt fél évet). És végül a bátyámat, akivel kisebb korunkban annyit, de annyit vitáztunk apró kis dolgokon. Szerettem őket, tiszta szívemből, kimondhatatlanul. Boldog voltam, úgy éreztem, mindent megkaptam az élettől: családot, Istent, örömöt...

Akkor karácsonykor nem kaptunk sok ajándékot. Talán egy-két tábla csokoládét. A pénz elment a kezelésemre. 6 hónappal azelőtt derült ki, hogy rákos vagyok, és menthetetlen az állapotom. Egy ideig lázadtam, majd szomorkodtam, aztán beletörődtem. Ez a karácsony volt az utolsó karácsonyom, és talán rövid kis életem legboldogabbika. Nem kértem sokat, nem vágytam sokra, mégis többet kaptam: lehetőséget egy új életre. Csak el kellett hinnem, Jézus megszületett. Bennem is.

2011. november 17., csütörtök

Pillanat.


Hova tűnnek a gondolatok, ha nem jönnek vissza?
Hova tűnnek a percek, az órák, a napok, az évek, hisz nem jönnek vissza?
Hova tűnök én, aki nem jövök vissza?

2011. október 19., szerda

Alkonyatkor


Ma aranyban úszott a szobám alkonyatkor. Ahogy beléptem, a boldogság szikráit éreztem a levegőben, s mikor hozzám értek, az arcodat véltem felfedezni mindenben. A fejemben szavaid visszhangoztak egy csodálatos dallammá összefonódva. Mosolyogva gondoltam arra, mi lehet Veled, Velem, Velünk. Talán az aranyszínű ragyogás, talán a boldogság-szikrák tették, de csupa jót láttam magam előtt. Nem volt "Te", és nem volt "Én". Csak "Mi" voltunk, együtt, boldogan. Fogtad a kezem, és én nevettem. A fejemben hallottam a kacajod, éreztem, ahogyan rám nézel, és mosolyogsz, mert tudod, hogy a Tied vagyok. Táncolni lett volna kedvem az üres szobában. Még zene se kellett volna. A gondolataim szárnyra kaptak, és engem is magukkal repítettek, messze-messze, a fellegeken túl, egy olyan világba, ahol nincsen, csak alkonyat. A boldogság terhe alatt az ágyamra dőltem, széttártam a karjaimat, és magamhoz tudtam volna ölelni az egész világot. Szélesen mosolyogtam a semminek, a plafont bámulva. Tudod, ott is Téged láttalak. Úgy hittem mindenre képes vagyok, mert Te ott vagy nekem. Becsuktam a szemem, és éreztem, ahogyan megölelsz, majd újra megfogod a kezem. Kézen fogva aludtunk el.



Mikor felébredtem, a szobám komor feketeségbe burkolózott. Gyászolta az elveszett álmokat és látképeket. Gyászolta a könnyeimet, melyeket Érted ejtettem. Gyászolt Minket.
Mert tudod, a nap lebukott. A Mi jövőnk alkonyat után véget ért.

2011. október 15., szombat

Amikor még nem lélegzik a város...


Reggel van. Köd és hideg. Mintha az éjjel minden megfagyott volna. Se tárgy, se élőlény nem mozog az utcákon, csak a várost ellepő homály kavarog. A nap is csak most ébredezik. Mintha a hangok is tompábbak lennének: távoli neszként érzékelem a levelek sárgulását, a felhők gomolygását, sőt, egy eltévelyedett madár segélykérését.
Azért iszonyatos ez a csend. Ezekben a fagyott percekben tudom értékelni a napsütést, a nevetést, a mozgást, a társaságot. De most szürkeség van, csend és egyedüllét. Azon töprengek, mire jó ez az idő, ha nem mély gondolkodásra. Biztosan ilyenkor születnek meg az élet csodái. Ilyenkor lobban fel egy láng, mely később életeket perzsel meg. Ilyenkor indul útjának a hurrikánokat idéző apró szellő. Ilyenkor írok én.
Kint még mindig semmi mozgás. A ködszín homályossá teszi látásomat, a határok egybemosódnak a végtelennel. Nincs közel, nincs távol, csupán egy hatalmas mélység. Ez talán már egy új dimenzió, amelyet eddig nem volt szemem, nem volt értelmem meglátni. A mélység iszonyú, félek tőle. Olyan hatalmasnak és teljesnek érzem, hogy önmagam csöpp kis jelenléte atomnyira szűkül. Akkor miért vagyok én itt? És főként: miért látom azt, amit emberi agy képtelen felfogni?
A nap első sugarai megvilágítják az ég alját. A szürke köd áttetszőbb lesz. Most már látom, a fák deresek, az utca magányos. Megkönnyebbülök, mikor a mélység apróvá zsugorodik. Engem aztán le ne nyeljen! Nekem igenis értenem kell, és értetnem másokkal. Mert ez így a jó, ennek így kell lennie. Hiába az égi nagyság, hiába minden sötétség... Előbb-utóbb úgyis felkel a nap. Hiszen ez az élet rendje, nem?
Egy embert látok az utcán. Mily idegen, mily meglepő. Lehelete, a csípős reggeli hideg miatt a kora reggeli ködre emlékeztet. Beleborzongok (és nem csak a hideg miatt). Vajon hová siet? Otthonról megy, vagy haza megy? Egyáltalán... van neki otthona? Szegény... Azért ilyen korán reggel nem kellemes az utcán lófrálni. Nini, még egy ember! Ugyanúgy siet. Mintha a hideg csípős korbácsával csettintene lábuk alá, folyton azt kiáltván: "Siess, siess!" Félelmetes, hogy mekkora nagy úr a hideg...
Felkelt a nap. A köd eltűnt, az utcáról autómotorok szimfóniáját hallom. A kis utca többé nem magányos, egyik járókelő a másikat tapossa. A fák lerázzák a deret ágaikról, a kis eltévelyedett madárka fészkére talál.
Most már én is elindulhatok, lélegzik a város.

2011. szeptember 27., kedd

Labirintus



Beláthatatlan útja ez az agytekervényeimnek. Minden sarkon egy érzelem burjánzik. Ezer útból kilencszázkilencvenkilenc idegen és rideg falba ütközik, melyeket mások gyűlölete, irigysége és félelme futónövényként takar be. A felső világosság, mely egykor létezett, mára jóval kisebb erővel pislákol. Ezen felül a gonoszság fenyői csupán egy-két reménysugarat engednek át. Azt mondják az okosak, jobbra, egy labirintusban mindig csak jobbra kell menni, akkor kiérünk belőle. De hova? Az én értelmi-érzelmi labirintusomból hova kerülök? A Sehova?

Inkább nem. Elindulok balra. Majd ha falnak ütközök, visszatérek ide, és tovább megyek jobbra. De az is lehet, az "okosak" tévednek: a megoldás balra van.

2011. augusztus 12., péntek

Gyászjelentés.


Kavicsok közt lelte halálát Csiga Zsigáné szül. Csiga Imola, a Csigatanács hivatalos szóvivője. A rendőrség szerint halálát figyelmetlenségből történő gázolás okozta. Egy emberállat, nevét mai napig nem tudják, a hatalmas, gyorsan száguldó négykerekűjével hajtott át rajta ma reggel, a szóvivő lakását is tönkretéve. A csigatársadalmat hatalmas sokk érte, hiszen az elhunyt nemrégiben lett csak állandó házlakó. A cserbenhagyó gázolót mai napig nem sikerült megtalálniuk. Nyugodjon békében, Csiga Imola!