2012. július 7., szombat

Memoár

Szememben zápor.
Szívemben durva tél.

Csak a kezem melege emlékeztet a forró nyári csókodra.

2012. július 2., hétfő

Köztünk

Valami történt. 
Valami, amit nem tudok elmagyarázni. 


Azt érzem, hogy a hajnali napfény értünk simogatja a várost. 
Hogy a levegő izzik, parázslik, hűl, majd megfagy minden mondatunknál. 
Azt, hogy a bel- és külváros miattunk zsúfolt. Mindenki minket akar látni. 
És azt is érzem, hogy az én levegővételem a tiedre rímel, a mosolyom a tiedre van hangolva, 
s e két ellentétes dallam disszonanciája valami furcsa mód egységet alkot. 
Olyan szép dal vagyunk mi így együtt!

És még érzek valamit.
Azt, hogy ez az élet e kettőnké: tied meg enyém.
Csak még nem jöttünk rá, látod?

2012. május 22., kedd

Egy perc néma csönd

S a háborgó lélek tüzében menny és pokol eggyé tűnik, megváltás és kárhozat között megszűnik minden különbség. Az örökös csalódás, a folyamatos bántódás keserű könnyei nem hogy enyhítenék e lángoló fájdalmat, még inkább szítják, tovább perzselnek, kiűzve az ép elmét saját otthonából. Szomorúság, hiány és őrület kavarog egy ősi üstben, melynek neve: halál.

2012. május 15., kedd

Valóság



- Igazad van. - válaszoltam nyugodtan az eszmefuttatására.
- Tényleg? - kérdezte meglepődve. - Akkor leszoksz?
Elővettem egy cigarettát, s meggyújtottam.
- Azt nem mondtam.

2012. május 4., péntek

Gyakorlati filozófia


Készült: Dabóczi Dávid életfilozófiája alapján
Mottó: Örülj a kis dolgoknak az életedben.

Nyár van, napsütés, kék ég, és nem mellesleg dögmeleg. Gyalogolni kell, ugyebár, hiszen buszozni nem éri meg, ott tömegszauna van. Hazafelé az út hosszú, talán több is, mint fél óra. A víz (vagy bárminemű szomjoltó nedv) hiánya Szaharát varázsol a torokba. Kellemetlen helyzet.

De menni kell, menni. Mert otthon vár az árnyék, a hűs szoba, egy pohár víz (elsősegélynyújtás szomjan halás ellen), majd egy pohár jeges kóla, mert az trendi. Lám, lám, az élet apró örömei. Milyen kielégítő érzés leülni egy hosszú, izzasztó séta után eme nedűkkel. És ennek, ezeknek kell, muszáj, fontos örülni, nem csak természetes módon elsiklani mellettük, hiszen ettől boldog az ember, ettől múlik a hiszti, ettől nyugszik meg test és lélek.

Akkor meg felmerül az emberben (ha nem is mindenikben, de kettőben biztos), hogy igen ám, de mi van akkor, ha a séta nem félórás, hanem mondjuk 3 perces? Akkor mit és mennyit érnek ezek az apró örömök? Akkor talán természetes is, hogy árnyék, szoba, víz, hűvös, kóla jéggel. Pedig az élmény mindkét esetben ugyanannyit ér: felbecsülhetetlen, megismételhetetlen (még ha rutinos is).



Ezek után pedig a „kedves olvasó" ferde szemmel találgat: hol itt a gyakorlat? Mert oké, vágjuk az elméletet, örülni, igen, persze. De hogy ennél többet?

Nos, a gyakorlati rész a költözködés. Költözni kell, mindenkinek, minél messzebb (de azért nem túl messze) a munkahelytől, iskolától, óvodától. Hogy sétálni, gyalogolni, menetelni kelljen a fullasztó melegben a szürke betontömbök néha fel-feltűnő árnyékáért. És persze, az otthon hűvöséért, a szoba nyugalmáért, a pohár vízért és jeges kóláért. Még ha napszemüvegek potyognak is az égből. (?)

Mert csak az érti igazán, aki átéli.

Mert csak az érti igazán, aki átélte.

Mert csak mi értjük igazán. Mi, akik nem akarjuk megváltani a világot.

2012. április 19., csütörtök

2012. április 18., szerda

Figyelmetlen vagy.

Esik.
Egész nap esett.
Minden a megszokott.


Az utcán sétálva belegyalogolsz egy lélekbe, s kioltod életét.


Aztán még Te kiáltasz fel, hogy:
- Fúj, egy giliszta!