2011. augusztus 12., péntek

Gyászjelentés.


Kavicsok közt lelte halálát Csiga Zsigáné szül. Csiga Imola, a Csigatanács hivatalos szóvivője. A rendőrség szerint halálát figyelmetlenségből történő gázolás okozta. Egy emberállat, nevét mai napig nem tudják, a hatalmas, gyorsan száguldó négykerekűjével hajtott át rajta ma reggel, a szóvivő lakását is tönkretéve. A csigatársadalmat hatalmas sokk érte, hiszen az elhunyt nemrégiben lett csak állandó házlakó. A cserbenhagyó gázolót mai napig nem sikerült megtalálniuk. Nyugodjon békében, Csiga Imola!

2011. augusztus 3., szerda

Váróterem.


Az ajtó nyitva állt, így hát beléptem.

A teremben emberek ültek. Egyik sarokban egy kis asztal körül két öltönyös férfi újságot olvasott. Odébb, a hatalmas növény mellett két kisgyerek játszadozott. Mellettük egy fiatal fiú zenét hallgatott, és mereven bámulta a szemközti falat. A kis ablak előtt egy terhes nő mosolygott a hasát simogatva. Nem messze tőle egy idős férfi fogta meg éppen felesége remegő kezét. Mosolyogtak. Mindenki várt valamire.

Két órát töltöttem a váróteremben, magam sem tudva, mire várok. Hogy elüssem az időt, beszélgetni kezdtem az öltönyös fickókkal. Megtudtam, hogy gyerekkori barátok voltak, minden emlékük a közös múltról mesél. Együtt nőttek fel, együtt jártak óvodába, iskolába, líceumba és még egyetemre is. Aztán minden megváltozott, amikor megismertek egy lányt. Egy lányt, aki mindkettejüknek tetszett, és akinek mindkettejük tetszett. Onnan tovább megszakadt a barátságuk. És bár a lány sosem szerette egyiküket sem, ők mégsem beszéltek többet. A váróteremben találkoztak újra, mint mesélték, pár napja. Nevettek azon, ahogy a lány elbánt velük, hiszen ekkorra egyikük sem tudott semmit a nőről. Egymásra mosolyogtak, és láttam: hiányoztak egymásnak, de mosolyuk mögött mégiscsak ott bujkált az elmúlt évek magánya és szomorúsága. Még nem bocsájtottak meg teljesen egymásnak.

A tartalmas beszélgetés után tovább sétáltam a két kisgyerekhez. Leguggoltam, és megpróbáltam bekapcsolódni a játékukba. Szeretettel fogadtak. Pár perc után már mindketten a térdemen ültek, és kérték, meséljek nekik, mint az anyukájuk régen. Ez felkeltette az érdeklődésemet, hát megkérdeztem, hol vannak a szüleik. Mintha versenyt meséltek volna, egymás szavába vágva panaszolták el, hogy tulajdonképpen nem tudják, ők csak nemrég kerültek ide, és azóta azt várják, hogy valaki hazavigye őket. Mint megtudtam, érkezésük napján "megtréfálták" az édesanyjukat egy gyerekes csínnyel: a konyhában szétszórták az otthon levő összes lisztet a földre, szekrényre, asztalra, székre. Mikor belépett az édesanyjuk, két fehérbe öltöztetett (lisztezett) kisgyereket talált egy "hómezőn". Azt mondták, mérges volt, és kiküldte őket az udvarra játszani. Aztán ide kerültek. De meséljek nekik, nagyon szépen kérik. Összekulcsolták a kis kezüket, és angyalian mosolyogtak. Elnevettem magam, majd elmeséltem nekik egy rövid kis történetet. A két csöppség a mese felénél elaludt, így lefektettem őket a kanapéra a növény mellett, és tovább álltam a fiatal sráchoz.

Körül-belül fél órámba tellett, amíg a fiú észrevette, hogy mellé ültem. Akkor mosolyogva bocsánatot kért, és kikapcsolta a zenét (ideiglenesen). Megkérdeztem, ő miért van itt? De sajnos nem tudta a választ. Csak annyit mondott, hogy elindult a motorral egy tengerparti buliba a haverjaival. Úgy volt, hogy felveszi út közben a barátnőjét, de hiába várta a megbeszélt helyen, fél óra elteltével sem jelent meg a lány. Így elindult egyedül, mérgesen és szomorúan. Talán kicsit gyorsan hajtott, mint mesélte, de akkor jól esett neki. Ki tudta adni magából mindazt a haragot és csalódást, amit másképp sosem tett volna. Aztán ide jött. És azóta vár. Talán azt várja, hogy besétáljon a barátnője. Talán azt, hogy a haverja keresik majd. Nem tudja, mit vár, és ez zavarja is. De nem tud mit tenni. Láttam, hogy felzaklatta a beszélgetés, így nem próbáltam folytatni. Elnézésemet kérte, és újra elindította a zenét.

Mosolyogva léptem oda a terhes nőhöz, és gratuláltam a kisbabához. A lány (időközben rájöttem, hogy igen fiatal volt egy terhes nőhöz) büszkén nézett vissza rám, majd köszönettel fogadta a jókívánságaimat. Elmesélte, hogy lány lesz, és Zsófinak szeretné elnevezni. Boldognak látszott, bár arca megviselt volt, és szemein látszott, hogy nemrég sírt. Erre nem kérdeztem rá, tapintatból, inkább megérdeklődtem, ő kit vagy mit vár itt? Kérdésemre nem válaszolt egyből, előbb merengve kinézett az ablakon. Majd hirtelen hozzám fordult, mintegy villámszerűen, és mesélni kezdett. Szegény, de szerető családban nőtt fel. Édesapja és édesanyja egy autóbalesetben hagyta ott őket, mikor 15 éves volt. Két öccsével maradt, és nagymamájukat nevezték ki hivatalos gyámjuknak. De hát tudjuk, milyenek a nagyszülők. Ő is ebbe a csapdába esett. Hamar rájött, mivel hajthatja a vizet a saját malmára, és kihasználta a nagyszülei engedékenységét. Ám hamar kiszaladt a talaj a lába alól. Bulizni, inni és cigarettázni kezdett. Éjszakákat maradt ki otthonról, anélkül, hogy a családja tudta volna, merre jár. És mire rájött, mibe keveredett, már késő volt. Nem látszott rajta, hogy terhes. Mindenki elől titokban tartotta, egyedül a fiú tudta, akitől a gyerek volt. De ő nem lelkesedett a tényért, hogy ilyen fiatalon apa lehet. Hiszen csak 19 éves volt! Sokat veszekedtek, és a lány egy ilyen veszekedés után került ide. Sírva hagyta el a barátja lakását, és autóval indult haza. Aztán ide jött. Azt mondta, ez volt az a hely, ahol rájött, mennyire szereti azt a kisbabát, amely belőle fejlődött. Amely a része volt, és része lesz mindig is az életének. Megviselt arcán mosoly futott végig, és ekkor láttam, amit azelőtt nem: ez a lány gyönyörű volt. Megviselt, szomorú volt, félt is, de boldog volt, és ez gyönyörűvé tette az amúgy is szép arcát. Megsimogattam az érkező kisbabát, és mosolyogva sétáltam tovább az idős pár felé.

Még mindig kézen fogva ültek, és mosolyogva nézték a teremben levőket. Érkezésemre, úgy láttam, már számítottak. Egy harmadik szék állt üresen mellettük. Hellyel kínáltak, én meg leültem. Talán ők voltak a legbékésebbek az emberek közül. Tőlük is megkérdeztem, mi az, amit várnak. Meglepődtem, mert ők nem egy történetet meséltek el, hanem egymásra néztek, mély és szeretetteljes tekintettel, majd vissza rám, és azt mondták: ők a Megváltót várják, semmi és senki többet. Megdöbbentett a válaszuk. De még jobban meglepődtem, mikor visszakérdeztek: "És Ön, kedves? Mit vagy kit vár?" Nem tudtam válaszolni. Némán ültem ott, és gondolkodtam. Észre sem vettem, hogy a pár felállt, és elindult egy másik ajtó felé. A férfi, mikor elment mellettem, a kezét a vállamra tette. Felnéztem, és még éppen láthattam, amint eltűnnek egy nyitott ajtó mögött. Boldogan, békésen. Körbenéztem, és meglepődve láttam, hogy ez nem az az ajtó, amin én bejöttem. Az piros volt, és most csukva állt. Emez fehér volt, és hívogatóan tárta ki két szárnyát. Nem érettem, miért nem láttam eddig ezt az ajtót. És nem értettem, miért nem mennek a többiek át rajta, hiszen nyitva van. Csodálkozva néztem végig az embereken.

Ám ahogy végignéztem rajtuk, rájöttem, hogy ők nem látják az ajtót. Nem látják, hiszen nem állnak készen arra, hogy átlépjenek rajta. És akkor érettem meg mindent. A mennyország várótermében voltam. Ott, ahol minden ember kapott még egy esélyt, hogy elhigyje, Isten nélkül nem élhet. Ahol az emberek vártak: a megbocsájtásra, az anyára, a barátokra, a kisgyerekre, a boldogságra és megváltásra. És ez volt a hely, ahol Istent várták mindenben.

Mosolyogva álltam fel. Az ajtó nyitva állt, így hát beléptem...

2011. július 30., szombat

Álomkép


Nyugodt hely volt. A szomorú fűzfák árnyéka alatt egy kis tavacska bújt meg. A csend gyönyörű szimfóniája hallatszott mindenfelé. Lágy szellő táncoltatta a tó apró habjait. És a fodrokkal együtt ott táncoltam én. Én, piros ruhában.

2011. július 8., péntek

...alacsony volt és vékony.


A lány alacsony volt és vékony. Hosszú fekete haja a háta közepét verdeste. Vastag télikabát, szürke farmer és fekete csizma volt rajta, mikor utoljára látták.
Elment. Hosszan tartó magány és szomorúság után felállt, és elment. Régóta egyedül élt a város szélén. Egy kis lakása volt, alig elkülöníthető két szobával. A macskájával élt itt, akit Bencének nevezett. Egykor kedvenc neve volt ez, s meg volt győződve arról, hogy a gyerekét fogják így hívni. Azonban később rájött, hogy a gyerek buja álom csak ebben a világban. Pedig szerette a gyerekeket, nagyon is. Sajnálta, hogy neki csak egy macskával kellett megosztania a lakását. De nem tehetett mást. Valahol úgy érezte, ez a sorsa.
Réges-régen még hitt, még remélt. Voltak tervei. Ám ezek lassacskán mind semmivé foszlottak, amikor egyedül maradt. És ezekkel az álmokkal együtt a lány maga is mintha eltűnt volna. Visszahúzódott, nem járt többet ki a barátaival, a bulik, kávézók, bárok többet nem teltek meg a kacajával. Egy ideig megpróbáltak segíteni neki. Hívták ide, hívták oda, elmentek érte. De ő hajthatatlan maradt: "nem". Rejtély, mivel foglalkozott otthon, a magányos napjaiban, de azt sejtették, hogy nem boldog násztáncot lejt a két kis szoba közt. Boldogtalan volt, igen. Szenvedett. Azt hitte, egy régi hibája miatt a világa összedőlt, mindent elvesztett. Pedig dehogy... Csak egy ajtó zárult be, a többi nyitva állt. De ő nem akarta észrevenni. A gyakori tagadás, "nem", életstílussá formálódott át. És ez volt az, amikor elveszett önmaga.


A lány alacsony volt és vékony. Hosszú fekete haja a háta közepét verdeste. Vastag télikabát, szürke farmer és fekete csizma volt rajta, mikor utoljára látták. Kezében cigaretta. Soha, senki nem látja majd újra őt.

2011. május 18., szerda

A könyv


Amikor felkeltem azon a reggelen, éreztem, hogy valami más. Valami hiányzott. Akkor még nem tudtam, mi az, így a napomat a szokásos módon kezdtem: felöltöztem, reggeliztem, összepakoltam a táskámat, és elindultam dolgozni. Mindvégig valami különös érzés tartott fogva, de nem tudtam megmagyarázni, mi az.

Ahogy kiértem a kapun, valami nagyon-nagyon furcsát észleltem: senki sem volt az utcákon. Senki és semmi. Sem autó, sem emberek, sem állatok. Az utca üres volt,ahogyan én is. Aztán hirtelen ismeretlen érzések szorították össze a gyomromat. Megfogalmazhatatlan érzések, melyek a félelem, fájdalom, nyugodtság és boldogság kevereredtéből alakulhattak. Ezekkel az érzésekkel siettem tovább a munkahelyemre. A szokásos úton mentem, mégis sokkal hamarabb odaértem. Bár tetszett az, hogy én uralom az utcát, nem kell féljek se autóktól, se emberektől, mégis féltem mástól: az egyedülléttől, a csendtől, ami körülvett. Már csak azt reméltem, hogy az épületben, amelyben dolgoztam... azok mögött a hatalmas, szürke, élettelen falak mögött mégis életre, zajra lelek. Még annak is örültem volna, de tényleg, ha az idegesítő titkárnőt ott találom. Beléptem az ajtón... és... semmi. Nem tudom mit akartam megtalálni, de hirtelen keresni kezdtem. Végigkutattam az épületet, majd kimentem az utcára, és ott folytattam. Csak kerestem és kerestem, sok percen, órán, napon, éven keresztül, nem igazán tudtam, hogyan telik az idő. És a környezetem sem segített: fagyott volt, mozdulatlan és élettelen. Aztán úgy döntöttem, hazamegyek. Mi történt itt? Miért vagyok egyedül? Mi ez az egész? A világ forgott velem, szédültem. Hazaszaladtam, amilyen gyorsan csak tudtam. Az úton végig különböző neveket kiáltottam, hátha válalszra lelek. De senki sem válaszolt. Hazaértem. Beléptem az ajtón, és egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt. Azt reméltem, a hideg zuhany elmossa majd a félelmeimet, fájdalmaimat. De a víz nem enyhített az érzéseimen. Nem tudta betölteni azt az ürességet, ami bennem volt. Sírtam, nevettem, erősnek, majd gyengének éreztem magam. Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ ura,de ugyanakkor egyedül voltam. Egyedül, mint a kisujjam. S bár erős próbáltam maradni, mégis csak egy egyszerű nő voltam, akit egyedül hagytak.

Azt hiszem, ez volt életem legnehezebb napja. Úgy tűnt, az idő nem múlik, a félelem és az üresség nőtt bennem minden lélegzetvétellel. Kétségbeesve kutattam valami élő dolog után, amíg rá nem jöttem, hogy csak az emlékeim élnek. Így hát becsuktam a szemem, és hátrahagyva eme élettelen világot, átléptem az emlékek ajtaját. Hihetelen öröm töltött el a hangok hallatán, a mozulatok láttán. Újraéltem a gyerekkorom, azokat a csodás nyarakat, melyeket a családommal töltöttem. Aztán eszembe jutott a bátyám halála. A temetés után többet nem kirándultunk. Majd hirtelen a legjobb barátnőmmel játszadoztam, aki most a világ másik felén lakott. Ó, mennyire hiányzott. Aztán felöltött, amint balesetet szenvedek. Szerencsém volt, hogy túléltem. Csak ültem, emlékeztem, és sírtam. Hirtelen a nagymamám jutott eszembe. Meghalt, amikor 5 éves voltam, így nem sok emlékem kötődik hozzá. De most, amikor megláttam, a szívem gyorsabban kezdett el verni. Tisztán láttam, olyan tisztán, mint még soha. A szobájában ült, és egy könyvet olvasott. Beléptem az ajtón, mint kisgyerek. Odaszaladtam hozzá, megöleltem, ő csókot lehelt az arcomra. Felültetett az ölébe, én meg kíváncsian kérdeztem, mi az, amit olvas. Kinyitotta a könyvet (a szívem egyre gyorsabban vert), kikeresett egy oldalt, és elkezdett olvasni. Emlékeim halványulni kezdtek, a szeretetteljes hangja egyre halkabb lett, majd teljesen elnémült. Egytelen éles pont maradt, a könyv.A borítón aranyozott betűkkel hirdette: Szent Biblia.

Rögtön kinyitottam a szemem. Nekem is megvolt az a könyv, valahol. Én nem voltam vallásos, de mindig csodáltam azokat, akiknek hitük volt. Hát most kellett nekem ez a hit! Előkerestem a nehéz, fekete könyvet, kinyitottam, és elkeztem olvasni...

Végigolvastam a könyvet. Világossá vált számomra, hogy Isten az egyetlen, aki megmenthet. Sokat tanultam bibliai tanításokból, és rájöttem, hogy az élet, melyet tökéletesnek gondoltam, mindvégig üres volt. Megtanultam imádkozni, és segítséget kérni. És amikor imádkoztam, a fájdalom és üresség eltűnt. Nem tudom mennyi időmbe telt, amíg rájöttem, hogy halott vagyok. Igen, halott voltam. Amíg a Földön éltem, nagyon féltem a haláltól, mert nem ismertem Istent. Most nyugodt voltam, békés, még talán boldog is. És amikor teljesen tudtam hinni Benne, magához szólított, az Ő országába. A menny csodás!

2011. május 15., vasárnap

Szerelmi vallomás.



Kellesz nekem. Ó-ó, de még mennyire kellesz! Képzeld csak el... Te meg én, én meg te. Ketten együtt. Milyen jól is néznénk ki. Te velem, én veled. Az egész város minket csodálna! Volna is miért. Minden férfi irigyelne. Amúgy én már akkor szerettelek, amikor először megpillantottalak. Tudod... nekem mindigis bejöttek a vörösek.És azok a domborulatok! Minden vonal a helyére került, tökéletes alak. Modellnek mehetnél. Első találkozásunkkor még irigykedve néztem a pasit, aki körülötted forgolódott. Kicsit később tudtam meg, hogy nem az övé vagy, hanem csak a menedzsered. Nagy kő esett le a szívemről. Tehát szabad vagy! Az enyém lehetsz! De azt hiszem... Ó, igen, azt hiszem, csak álom maradsz. Nekem sosem lesz pénzem egy Ferrari GTO-ra.