2011. december 6., kedd

Ima


Elöntött a harag. A telhetetlenség mérge, hogy nem én irányítom a saját érzéseimet, tetteimet, életemet! Miért vetted el tőlem? Igazságtalanul a szívembe lopóztál. Megszoktam a mindennapi jelenléted, bíztam az érzéseimben. És Te elloptad az irányítást!

Elloptad, de nem tudom, miért. Hiszen nem is irányítasz tovább. Utam jelenleg függ a semmiben és a semmitől. Add vissza! Add vissza, vagy vezess! Vakon rád bízom magam, látod, csak ne hagyj magamra! Mert a magánytól félek. Jobban, mint az irányítás elvesztésétől. A magány az egyetlen állapot, melyet nem viselek el. Fogd meg a kezem. Szeress!

Látod? Most itt állok előtted. Egykor oly büszke jellemem széttépve hever a sarokban, hova rólam levetetted. Mezítelennek és árvának érzem magam. Sebezhető vagyok, hiúságom páncélja nem véd már. Alázattal hajtok fejet előtted, ki nem vagy hatalmasabb nálam, mégis rendelkezel velem. Legyen meg a te akaratod. Csak ne bánts! Kérlek. Ne bánts, mert azzal megölnél...

2011. december 4., vasárnap

Sorok egy rémálomról


Végtelen hosszú folyosókon futok.
Torz szörnyek üldöznek,
melyek talán nem is szörnyek, hanem emberek.

A sötét mélység ordító torka
szélsebesen vonz a halál felé,
hol sosincs semmi, mégis minden értelmet nyer.

A rémálom jeges szorítással folytogat,
a végső elkeseredésem után
levegő helyett menekvésre tüzet kínál.

2011. december 1., csütörtök

Elmúlt


Elmúlt.
Mintha a mély vízből jutottam
volna levegőhöz,
éppen az utolsó pillanatban, a fulladás előtt.

Nagyokat lélegeztem,
megkönnyebbültem a nyomás hiányától,
és a felszínre mosolyogtam.

Elmúlt a szerelem.
Elmúlt a nyomasztó sötétség,
elmúltak a tenger veszélyes viharai,
érzelmeim vad hullámai.

Csend van bennem.
Körülöttem színek kavalkádja táncol,
emberek sokasága mosolyog,
álomvilág helyett a valóságban álmodok tovább.

Belenézek a napba,
és csukott szemmel mosolygok.
Ennek így kell lennie.

2011. november 26., szombat

...

"Mert ezer év előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt. Vagy annyi, mint egy éjjeli őrállás. Hamar elragadod őket, olyanok, mint a reggeli álom, mint a sarjadó fű: reggel kihajt, kizöldül, estére lekaszálják és elszárad." (90. Zsoltár)

Egy átlagos karácsony.


Tavaly a karácsonyi ünnepköröm nagyon boldogan telt! Már adventkor összeültünk minden vasárnap a családdal, imádkoztunk és beszélgettünk esténként. Gyakran ellátogattam a templomba, ahol mindenki szeretettel és mosollyal fogadott. Nagyon jól esett.

A várakozási időszak után kis családom (szüleim és bátyám) feldíszítettük a lakásunkat. Kis lakás volt, nem engedhettünk meg nagyobbat, de nekünk ez megfelelt. Az ablakokra kis égők kerültek, az asztalra karácsonyi terítő, zöld díszpárnáinkra piros huzatot húztunk. Anyukám süteményeket sütött, és az egész házat finom illat lengte be. Az aggodalom eltűnt mindenki arcáról, mintha tényleg nagyon boldogok lennénk. És én úgy is éreztem magam. Karácsony napján hullott a hó. Nagyon boldog voltam, hiszen rég óta nem láttam havat karácsony estéjén. Délután együtt díszítettük fel a fát. A piros gömbök és füzérek, kis harangok, szalmadíszek felidézték a régebbi karácsonyainkat, és történetek jutottak eszünkbe. „Emlékeztek, mikor édesanyátok a nagy fadíszítés közben odaégette az összes süteményt?” - nevetett édesapám a tavalyi „katasztrófán”. Anyukám pirulva akasztott fel még egy díszt, de ő is mosolygott. Vidám hangulatban telt el a délutánunk, és egyetlen sütemény sem égett oda. Estefelé meglátogatott a szomszéd házaspár, hoztak tortát. Ők is mosolyogva, békésen néztek rám, és ez megnyugtatott. Amíg mi velük beszélgettünk, rólam kérdezgettek, szüleim a másik szobában levő fa alá helyezték a kis ajándékainkat, és bekapcsolták a villogó égőket. Mi, a bátyámmal nem vettük észre. A szomszédjaink nem ültek sokat, csak látni akarták, minden rendben van-e, és sietségre hivatkozva elmentek. Búcsúzás után terelt anyukám a másik szobába, ahol már csendben szólt a karácsonyi zene. Édesapám mosolyogva ült a fotelben, és intett, üljek az ölébe. Mindenki elhelyezkedett, és csendben dúdolta az ismerős dallamokat. Csak néztük a fát, és mindent végiggondoltunk. Mi volt, mi lesz, hogy lesz. Erőt gyűjtöttünk a jövőre. Szükségünk volt rá. Miután lejártak a számok, imádkoztunk. Meg kell vallanom, hívő létemre nem mindig éreztem Isten jelenlétét imáimban. De akkor ott volt. Ebben nagyon biztos vagyok. Éreztem, hogy a tenyerére veszi életem, és biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok. Kinyitottam a szemem, és végignéztem kis családomon. Mosolyogva gondoltam bele, mennyire szeretem őket. Anyukámat, aki néha az idegeimre ment, hogy tegyek rendet a szobámban. Apukámat, aki gyakran utazgatott, és keveset láttam igazán (leszámítva az elmúlt fél évet). És végül a bátyámat, akivel kisebb korunkban annyit, de annyit vitáztunk apró kis dolgokon. Szerettem őket, tiszta szívemből, kimondhatatlanul. Boldog voltam, úgy éreztem, mindent megkaptam az élettől: családot, Istent, örömöt...

Akkor karácsonykor nem kaptunk sok ajándékot. Talán egy-két tábla csokoládét. A pénz elment a kezelésemre. 6 hónappal azelőtt derült ki, hogy rákos vagyok, és menthetetlen az állapotom. Egy ideig lázadtam, majd szomorkodtam, aztán beletörődtem. Ez a karácsony volt az utolsó karácsonyom, és talán rövid kis életem legboldogabbika. Nem kértem sokat, nem vágytam sokra, mégis többet kaptam: lehetőséget egy új életre. Csak el kellett hinnem, Jézus megszületett. Bennem is.

2011. november 17., csütörtök

Pillanat.


Hova tűnnek a gondolatok, ha nem jönnek vissza?
Hova tűnnek a percek, az órák, a napok, az évek, hisz nem jönnek vissza?
Hova tűnök én, aki nem jövök vissza?

2011. október 19., szerda

Alkonyatkor


Ma aranyban úszott a szobám alkonyatkor. Ahogy beléptem, a boldogság szikráit éreztem a levegőben, s mikor hozzám értek, az arcodat véltem felfedezni mindenben. A fejemben szavaid visszhangoztak egy csodálatos dallammá összefonódva. Mosolyogva gondoltam arra, mi lehet Veled, Velem, Velünk. Talán az aranyszínű ragyogás, talán a boldogság-szikrák tették, de csupa jót láttam magam előtt. Nem volt "Te", és nem volt "Én". Csak "Mi" voltunk, együtt, boldogan. Fogtad a kezem, és én nevettem. A fejemben hallottam a kacajod, éreztem, ahogyan rám nézel, és mosolyogsz, mert tudod, hogy a Tied vagyok. Táncolni lett volna kedvem az üres szobában. Még zene se kellett volna. A gondolataim szárnyra kaptak, és engem is magukkal repítettek, messze-messze, a fellegeken túl, egy olyan világba, ahol nincsen, csak alkonyat. A boldogság terhe alatt az ágyamra dőltem, széttártam a karjaimat, és magamhoz tudtam volna ölelni az egész világot. Szélesen mosolyogtam a semminek, a plafont bámulva. Tudod, ott is Téged láttalak. Úgy hittem mindenre képes vagyok, mert Te ott vagy nekem. Becsuktam a szemem, és éreztem, ahogyan megölelsz, majd újra megfogod a kezem. Kézen fogva aludtunk el.



Mikor felébredtem, a szobám komor feketeségbe burkolózott. Gyászolta az elveszett álmokat és látképeket. Gyászolta a könnyeimet, melyeket Érted ejtettem. Gyászolt Minket.
Mert tudod, a nap lebukott. A Mi jövőnk alkonyat után véget ért.