2013. március 15., péntek

"Emlék"

Radnóti Miklós emlékére

Ó, én!
copfos kislány még,
a templom kapujában
szorongva vár nevére
miközben áll
egyik lábról a másikra.
lázadó fiatal még,
egyedül
a világ ellen
két zöld strandpapucsban.
félénk felnőtt még,
szokatlan
a mindent tudó
szív és ész hatalma.

Ó, én!
kezdő szerető,
azt hittem,
a szerelem
minden almafán terem.
csalódott szerető,
almafa tetején
boldogság helyett
keserű könnyekre leltem.
szomorú szerető,
éjszaka
patakparton
zokogva imádkozom.

Ó, én!
már nem is vagyok,
nem létezem,
nem élek,
csak remélek, hogy
hallasz, mikor feléd kiáltok:

"Akkor fordította el rólam
egy isten a szemét!"
Nézz hát újra rám.

2013. március 11., hétfő

Kedd


Elnyomta utolsó cigarettáját,
majd a csikket messze pöckölte,
ki az ablakon,
le a földre.

A szenes végű szivacs
az esőcseppekkel együtt érkezett
a magas égből,
le a földre.

Lehunytam szememet.
Pilláim alól véres könnycsepp hullt,
lecsurgott arcomon,
le a földre.

Elment már örökre,
soha vissza nem térő árny marad,
s csorgott a könnyem,
le a földre,

zuhogott odakint,
s én sírtam, a zápor ritmusára,
vérem pettyeket rajzolt
le a földre.

Soha nem leszel
az enyém többé, s a kimondott
szavak kőként hulltak
le a földre.

Térdre borultam,
s csukott szemeim sötét árnyában
imát mormolt szám.
Imát. Fel az égbe.

2013. február 5., kedd

Utópi(m)a



napló, idióta, perfúzió, antenna

megint itt vagyok. s az az
idióta perfúzió lóg belőlem.
minek adnak nekem folyékony
szeretetet? nem kell.
ahogy kilépek a templom
ajtaján, úgyis kihányom,
s a belém ültetett nyom-
követő továbbítja, túl az
antennákon Istennek, mit tettem.
hiába, a világ már csak
egy romlott napló, hova a
züllött emberek sokasága
tévedéseit akaratlanul írja.

Isten, ha vagy,
ne szeretetet adj,
hanem tudást, képességet,
mi továbbsegíti az életet
ezen a veszett bolygón.

Te ártatlan vagy,
s fiad is az volt,
de mi, többi gyermeked,
bűntől tocsogó vért iszunk,
s egymás gyengeségeit ki-
használva, gyermekhúst eszünk.

hát világ ez?
élet ez, mondd?
mindennapok halálközelsége,
szent ünnepek közönségessége
kiöli belőlünk az egyetlen
érzelmet, mi szent és igaz:
hitünk nincs már, testünk is
csak báb a gonosz színpadán.

ments meg, Isten,
ha vagy,
küldd el érettünk második fiad,
vagy pusztíts el mindenkit,
s kezdd elölről a teremtést
egy modernebb tervrajz alapján.

2013. február 2., szombat

Az élet


vér, kórus, tőr, illúzió

amikor anyám
belém döfte a tőrt
s vér fröcskölt a számba,
hallani véltem
a pokol angyali kórusát.
könyörgőre fogtam:
- de hát anya,
ki vagy,
méhedből lettem,
belőled éltem,
s még úgyné,
szerettelek is,
ne hagyj meghalni!
de anyám,
ujját szájára tapasztva
csendre intett,
s magában nevetett:
- csak illúzió voltál.-
mondta kedvesen,
s lázas arcomra
csókot lehelve
bízott a világ gondjaira.

2012. december 26., szerda

Karácsony-szeletek

Jaj, ha tudtam volna, hogy rám is gondolsz!

Szedd már össze a szobád, olyan, mint egy kupleráj.

Jó, hogy nekem senki sem segít...

Menj már ki!

Ma nem jöhettek ide be. Senki!

Nem baj, ha neked nem adok képeslapot?

Rékám, ettél?

Nem kérek, köszönöm.

Töltök, ha megkérsz szépen.

Emlékszel, mikor Zsuzsika...?

Milyen szép lett a fa!

Tényleg szép lett...

Jééé, jött az angyalka.

Shhh, nehogy elijeszd!

Ouááááu! Mennyi ajándék! És ez itt mind nekem!

Rapunzel Barbie! 

Mámá, nekem is vegyél ilyet!

Milyen szép.

Úgy volt, hogy egymásnak nem, ők mégis adtak nekünk.

Nem baj, legközelebb.

Holnap kávé?

És milyen külföldön?

Bezzeg az én időmben...

Most minek hisztizel?

Nem emeltem fel a hangom, csak kinyilvánítottam a véleményem.

Ne csapkodd az ajtót!

Mondom, ne csapkodd azt az ajtót!

Fejezd már be!

Naaa, de legyél boldog...

Majd boldog leszek, ha egy teljesen közönséges, ünnepmentes napon nem lesznek elvárásaim.

Úgy szeretlek!

2012. december 4., kedd

Négy évszakon át

Nyáron találkoztunk. Zöldbe volt öltözve, s mindene csupa kacagás. Hirtelen botlottunk egymásba, s égkék szemei megigéztek. Mosolyogtam neki, mire ő megfogta a kezem. Kirándulni vitt, smaragd mezőkre, pipacsot szedett nekem, s én elfújtam leveleit. Majd tengerpartra mentünk, s puszta létével felmelegítette a végtelen tó vizét. Kéz a kézben gyalogoltunk bele a semmibe...

Volt valami leírhatatlanul szép abban az őszben. Lassan-lassan lecserélte zöld ruháját pirosra, barnára, sárgára és fakó szürkére. Gondolatai az esőt szították, s merengős napjain a köd vett körül minket. Aztán mikor úgy érezte, itt az idő, beengedtem a hálószobámba. Odakint hidegebb lett, ő pedig lassan vetkőzni kezdett, egyenként megszabadulva öltözékétől...

Mire meztelen lett, már jött is a tél. Összebújva néztünk ki a fagyos ablakon, s egyetlen mosolyomra ő havat gondolt nekem. Testünk összefonódva pihent, s elménk messzi tájakon szárnyalva végre szabad volt. Meztelenségünk nem hogy feszélyezzen, inkább felszabadított. A hó meg a takaró mély álomba szenderített mindkettőnket. Karácsonykor forró csókot leheltem feléje, s születésnapján leheletével körülölelve néztük a tűzijátékot. Soha boldogabb nem voltam. Ő sem....

Aztán ez is elmúlt. Ahogy a hó elolvadt, ő öltözködni kezdett. Új, színesebb ruhákat vett magára, s frissen illatozva fogócskáztunk. A tavaszi szellő kócosra borzolta hajam, miközben szaladtam utána. Még egyszer utolértem, megfogtam a kezét, ő pedig homlokon csókolt. Utoljára...

A nyári nap első sugarával továbbállt. Még láttam, amint egy piros szoknyás lány hajába túr, s egy mosollyal később kézen fogva sétálnak el. Mégis boldog voltam, s magamban azt gondoltam: "mostantól másé lesz ez az Év."


2012. december 3., hétfő

J. A. emlékére

Sok szó nincs, mely méltó lenne hozzá:



















Szeretet, szerelem, határtalan magány.


(J. A. emlékére, 2012. december 3.)