2011. december 22., csütörtök

Szerelem utolsó vérig


"Még gimis korunkban ismertük meg egymást. Eleinte nem vette észre, nekem mennyire tetszik, hiszen ő a diákelnökség tagja volt, én meg csak egy 'buta focista'. De én nem adtam fel. Tudtam, éreztem már akkor, hogy ő lesz az igazi, az egyetlen, akit valaha szeretni fogok. Udvaroltam neki. Rózsát küldtem, levelet írtam, moziba hívtam. Eleinte visszautasított, hallani sem akart rólam. Majd egyszer csak igent mondott. Meglepődtem, őszintén szólva, de borzalmasan örültem neki. Kiöltöztem, majd érte mentem. Együtt mentünk el a moziig, ahol, még emlékszem, a Szerelem örökké című filmet néztük meg. Nekem nem tetszett, de az, hogy ott ültem mellette, mindent pótolt. Aztán elvittem a közeli cukrászdába, ahol fagyit evett. Csokoládés-vaníliásat, eperöntettel. Sosem felejtem el. Mellette ültem, és néztem az arcát. Néztem, ahogy mosolyog, ajkai milyen gyönyörű ívet írnak le, néztem, amint rám néz, és világoskék szemei örültek. Megcsókoltam. Nem tiltakozott, sőt, forró csókkal viszonozta az enyémet. Az volt az első, ott, a cukrászdában. Aztán egyre többet találkoztunk. Jobban megismertük egymás életét, családját, érzéseit. Néha úgy éreztem, jobban ismerem, mint ő magát. Eljárt a meccseimre, én meg segítettem neki a teendőiben. Csodálatos idők voltak. Minden nap hazakísértem, és minden nap megcsókolt. Sosem tudtam betelni vele, s bár nem mondtam neki, mindennél jobban szerettem. Mindennél...

Az egyetemet együtt kezdtük. Ugyanolyan boldog voltam minden percben, amit vele tölthettem, mint előtte. De benne megváltozott valami. Már nem csókolt meg minden nap. Már nem örült a szeme, amikor látott. Fájt, de nem mondta el, mi történik. Aztán rájöttem...

Egyik nap megláttam, amint egy évfolyamtársával sétált. A fiú megölelte, hosszasan, majd egy csókot adott a homlokára. Úgy váltak el. Láttam mindent. A parkban sok fa van, sok út van, és sok alig látogatott hely... Könnyű volt.

Miután láttam őket, elváltak. A fiú ellenkező irányba ment, így utolértem a barátnőmet. Együtt sétáltunk tovább a parkban, és mintha mosolygott volna, mikor meglátott. De csak a bűntudattól. Tudtam. Egyre mélyebbre mentünk az erdőben. Azt mondtam, találtam ott egy helyet, amit meg akarok neki mutatni. Elhitte. Bevittem az erdőbe, mélyen, ahol egy patakot találtunk. Sötétedni kezdett, fázott, és indulni akart. De én nem hagytam. Megfogtam a kezét, és tovább vezettem, tovább, minél messzebbre az egyetemtől. Megijedt. Láttam a szemén, félt. Tőlem. Pedig én szerettem.

Aztán elértünk egy tisztásra. A nap lemenőben volt, és én megcsókoltam. Hideg volt az ajka, merev az ölelése. Fájt, hogy így érez, égette a bensőmet. És láttam a szemén, hogy visszakívánkozik a másik fiú karjaiba. De nem hagyhattam. Azt már nem. Finoman megsimogattam az arcát. Összerezzent az érintésemtől. A szeme riadt volt, mintha látta volna, mi fog történni. Az ujjaim a szája széléhez értek. Ajkai résnyire szétnyíltak, de nem mondott semmit. Nem mondta, hogy szeret, nem tagadta, hogy a másik iránt érez valamit. A bennem lévő parázs lángra lobbant, mintha szénát dobtak volna rá. A simogató ujjaim hirtelen a nyaka köré tekeredtek, és erős szorításomtól a kedvesem fuldokolni kezdett. Kiáltott, míg volt ereje, de senki sem hallhatta, túl messze voltunk mindentől. Hadakozott, de alulmaradt. Túl gyenge volt velem szembe. És én túlságosan szerettem, minthogy átengedjem másnak. A földön feküdt, és könnyei csurogtak. Levegőért kapkodott, de fojtogató kezeim nem engedték lélegezni. Körmeit a földbe véste, haja tele lett a földön heverő gallyakkal. Lábait megfeszítette, és a földet rúgta. De én nem engedhettem el. Túlságosan szerettem, ő meg el akart hagyni. Nem lehetett, nem történhetett, hogy mást szeressen.

Aztán csend lett. Keze elengedte a fűcsomót, a lába mozdulatlan lett. Az utolsó könnycseppje az én első könnycseppem volt.

Elengedtem a nyakát. Ott feküdt előttem a kedvesem, életem szerelme, holtan. Elernyedt testét még egyszer magamhoz szorítottam, aztán felálltam. Kábultan néztem rá, s nem éreztem semmit. Letöröltem a sárt az arcáról, összecsuktam ajkait, melyek soha többet nem mosolyoghattak nekem, és lecsuktam a szemeit. Azokat a búzakék szemeket, melyek egykor melegséget sugároztak, és most hidegen, élettelenül meredtek talán az új élet felé. Már lebukott a nap. A tisztást csak a hold gyenge fénye világította meg. Ránéztem a kezeimre, melyek egy életet oltottak ki. Azét, akit a legjobban szerettem. Azért, mert őt szerettem a legjobban. Nem engedhettem el. Visszaindultam az erdőben. Ő ott maradt. Sötétben is visszataláltam az egyetemhez, és lefeküdtem."

Tudtam, hogy meg fogják találni. Tudtam, hogy idejönnek, hogy engem keresnek először. Tudtam, látják, kedves nyomozók? Tudtam. Éppen ezért írtam ezt önöknek. Hogy tudják, megbántam. De már nem hozhatom vissza. És tudom, hogy sosem tudtam volna elengedni.

A gyilkosság időpontja este 7 óra köré tehető. Az öngyilkosságomé reggel 7 köré. Mert túlságosan szerettem, hogy éljek és éljen.

2011. december 6., kedd

Ima


Elöntött a harag. A telhetetlenség mérge, hogy nem én irányítom a saját érzéseimet, tetteimet, életemet! Miért vetted el tőlem? Igazságtalanul a szívembe lopóztál. Megszoktam a mindennapi jelenléted, bíztam az érzéseimben. És Te elloptad az irányítást!

Elloptad, de nem tudom, miért. Hiszen nem is irányítasz tovább. Utam jelenleg függ a semmiben és a semmitől. Add vissza! Add vissza, vagy vezess! Vakon rád bízom magam, látod, csak ne hagyj magamra! Mert a magánytól félek. Jobban, mint az irányítás elvesztésétől. A magány az egyetlen állapot, melyet nem viselek el. Fogd meg a kezem. Szeress!

Látod? Most itt állok előtted. Egykor oly büszke jellemem széttépve hever a sarokban, hova rólam levetetted. Mezítelennek és árvának érzem magam. Sebezhető vagyok, hiúságom páncélja nem véd már. Alázattal hajtok fejet előtted, ki nem vagy hatalmasabb nálam, mégis rendelkezel velem. Legyen meg a te akaratod. Csak ne bánts! Kérlek. Ne bánts, mert azzal megölnél...

2011. december 4., vasárnap

Sorok egy rémálomról


Végtelen hosszú folyosókon futok.
Torz szörnyek üldöznek,
melyek talán nem is szörnyek, hanem emberek.

A sötét mélység ordító torka
szélsebesen vonz a halál felé,
hol sosincs semmi, mégis minden értelmet nyer.

A rémálom jeges szorítással folytogat,
a végső elkeseredésem után
levegő helyett menekvésre tüzet kínál.

2011. december 1., csütörtök

Elmúlt


Elmúlt.
Mintha a mély vízből jutottam
volna levegőhöz,
éppen az utolsó pillanatban, a fulladás előtt.

Nagyokat lélegeztem,
megkönnyebbültem a nyomás hiányától,
és a felszínre mosolyogtam.

Elmúlt a szerelem.
Elmúlt a nyomasztó sötétség,
elmúltak a tenger veszélyes viharai,
érzelmeim vad hullámai.

Csend van bennem.
Körülöttem színek kavalkádja táncol,
emberek sokasága mosolyog,
álomvilág helyett a valóságban álmodok tovább.

Belenézek a napba,
és csukott szemmel mosolygok.
Ennek így kell lennie.

2011. november 26., szombat

...

"Mert ezer év előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt. Vagy annyi, mint egy éjjeli őrállás. Hamar elragadod őket, olyanok, mint a reggeli álom, mint a sarjadó fű: reggel kihajt, kizöldül, estére lekaszálják és elszárad." (90. Zsoltár)

Egy átlagos karácsony.


Tavaly a karácsonyi ünnepköröm nagyon boldogan telt! Már adventkor összeültünk minden vasárnap a családdal, imádkoztunk és beszélgettünk esténként. Gyakran ellátogattam a templomba, ahol mindenki szeretettel és mosollyal fogadott. Nagyon jól esett.

A várakozási időszak után kis családom (szüleim és bátyám) feldíszítettük a lakásunkat. Kis lakás volt, nem engedhettünk meg nagyobbat, de nekünk ez megfelelt. Az ablakokra kis égők kerültek, az asztalra karácsonyi terítő, zöld díszpárnáinkra piros huzatot húztunk. Anyukám süteményeket sütött, és az egész házat finom illat lengte be. Az aggodalom eltűnt mindenki arcáról, mintha tényleg nagyon boldogok lennénk. És én úgy is éreztem magam. Karácsony napján hullott a hó. Nagyon boldog voltam, hiszen rég óta nem láttam havat karácsony estéjén. Délután együtt díszítettük fel a fát. A piros gömbök és füzérek, kis harangok, szalmadíszek felidézték a régebbi karácsonyainkat, és történetek jutottak eszünkbe. „Emlékeztek, mikor édesanyátok a nagy fadíszítés közben odaégette az összes süteményt?” - nevetett édesapám a tavalyi „katasztrófán”. Anyukám pirulva akasztott fel még egy díszt, de ő is mosolygott. Vidám hangulatban telt el a délutánunk, és egyetlen sütemény sem égett oda. Estefelé meglátogatott a szomszéd házaspár, hoztak tortát. Ők is mosolyogva, békésen néztek rám, és ez megnyugtatott. Amíg mi velük beszélgettünk, rólam kérdezgettek, szüleim a másik szobában levő fa alá helyezték a kis ajándékainkat, és bekapcsolták a villogó égőket. Mi, a bátyámmal nem vettük észre. A szomszédjaink nem ültek sokat, csak látni akarták, minden rendben van-e, és sietségre hivatkozva elmentek. Búcsúzás után terelt anyukám a másik szobába, ahol már csendben szólt a karácsonyi zene. Édesapám mosolyogva ült a fotelben, és intett, üljek az ölébe. Mindenki elhelyezkedett, és csendben dúdolta az ismerős dallamokat. Csak néztük a fát, és mindent végiggondoltunk. Mi volt, mi lesz, hogy lesz. Erőt gyűjtöttünk a jövőre. Szükségünk volt rá. Miután lejártak a számok, imádkoztunk. Meg kell vallanom, hívő létemre nem mindig éreztem Isten jelenlétét imáimban. De akkor ott volt. Ebben nagyon biztos vagyok. Éreztem, hogy a tenyerére veszi életem, és biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok. Kinyitottam a szemem, és végignéztem kis családomon. Mosolyogva gondoltam bele, mennyire szeretem őket. Anyukámat, aki néha az idegeimre ment, hogy tegyek rendet a szobámban. Apukámat, aki gyakran utazgatott, és keveset láttam igazán (leszámítva az elmúlt fél évet). És végül a bátyámat, akivel kisebb korunkban annyit, de annyit vitáztunk apró kis dolgokon. Szerettem őket, tiszta szívemből, kimondhatatlanul. Boldog voltam, úgy éreztem, mindent megkaptam az élettől: családot, Istent, örömöt...

Akkor karácsonykor nem kaptunk sok ajándékot. Talán egy-két tábla csokoládét. A pénz elment a kezelésemre. 6 hónappal azelőtt derült ki, hogy rákos vagyok, és menthetetlen az állapotom. Egy ideig lázadtam, majd szomorkodtam, aztán beletörődtem. Ez a karácsony volt az utolsó karácsonyom, és talán rövid kis életem legboldogabbika. Nem kértem sokat, nem vágytam sokra, mégis többet kaptam: lehetőséget egy új életre. Csak el kellett hinnem, Jézus megszületett. Bennem is.

2011. november 17., csütörtök

Pillanat.


Hova tűnnek a gondolatok, ha nem jönnek vissza?
Hova tűnnek a percek, az órák, a napok, az évek, hisz nem jönnek vissza?
Hova tűnök én, aki nem jövök vissza?