2012. augusztus 5., vasárnap

Ez voltál nekem

Szemben álltam a férfival. Tekintetem mélyen az övébe fúródott, és bár a mély tenger-kék szemén kívül mást nem láttam, ezernyi más apró részemmel érzékeltem a vonásait, jellemét.


Magas volt, szikár. Vékony teste ellenére könnyedén kivehetőek voltak a ruhája alatt feszülő izmai. Tartása tiszteletet parancsolt a körülötte lévőkre. Vékony karjai feszülten simultak hibátlan felsőtestéhez. Kézfejét görcsösen ökölbe szorította. Nem bízott az emberekben, félt a csalódástól. Ezért inkább elbarikádozta elméjét és érzéseit, mielőtt bánthatták volna. Hosszú, izmos lábai megfeszültek a várakozástól. Látszott rajtuk, nem csak fizikai, de lelki terheket is cipelnek nap mint nap. Ruházata egyszerű volt, megviselt, mégis rendezett, tiszta. Az öltözéke szabadon hagyta kecses bokáját és csuklóit, melyek méltó társai voltak kívánatos nyakának, mely egy nőnek is irigylésre méltó viselete lett volna. Aztán érzékszerveim tovább siklottak a nyaktól, fölfelé. Arca megbabonázott. Igéző tekintete fogva tartotta az enyémet. Szája szép ívű, kecses volt, mosolya megbéklyózta az egész lényemet. Bőre sima volt. Nem hibátlan, de számomra tökéletesnek tűnt. Haja óvatosan keretezte eme remekművet, nehogy belerontson. Szőke, egyenes tincsei vidáman, kacéran hulltak alá, pajkos játékosságot víve a férfi jellemébe.


Az idő megállt, a levegő szikrázott közöttünk. Éreztem azt, amit még soha: vágyat, testi és lelki vágyat egy olyan ember iránt, akit minden létező és nem létező érzékszervem érzékelt, aki csupán megjelenésével feldúlt. Vágyakoztam az után az ember után, akit önmaga elzárt előlem. Bár csak pár lépés választott el tőle, nehezebb volt ezt átlépnem, mintha mérföldek távolságából közelednék felé. Szeme fogva tartott, megigézett, nem volt szabadulásom. Nem engedett a béklyóból, rabul ejtette előbb a testem, aztán az elmém, majd a szívem, mely hol túl hevesen, hol túl lassan tűnt dobogni. Összezavarodtam, mert ez volt az első ilyesfajta élményem, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam, mint valaha.


Percekig, vagy órákig álltunk ott? Nem tudnám megmondani. Egy idő után lénye olyannyira élelmességre intett, hogy azt is észleltem, ha egy ártalmatlan kis bogár tolakodott légkörünkbe. A vágy felemésztett belülről, de uralkodnom kellett magamon. Ezért vártam, csak vártam.


Felemelte jobb kezét, és hívogatóan kitárta. Nem láttam tisztán, mégis mintha a Föld fordult volna feje tetejére. Szívem vadul kalapálni kezdett, olyan erővel, hogy az elszakította a türelem vasláncát. Immár szabad voltam, szabad, és a boldogság szárnyaival repülhettem a férfi karjaiba. Átöleltem, átölelt. Tökéletesen mosolygó ajka az enyémet kereste, és amint megtalálta, hozzátapadt. Igéző szeme elengedte enyémet, és lecsukódott. Saját, jelentéktelennek tűnő szemem követte a példáját, és átadtam magam a csók varázslatos erejének. Izmaim a pattanásig feszültek, erősen kellett kapaszkodnom védelmező karjaiba. Éreztem, hogy az ő teste is megfeszül.


Aztán a két test eggyé lett. Ez a pillanat belénk égette magát, lehetetlenné téve a szabadulást. Egyek lettünk, örökre.

Emlék

Állomás. Jegy a zsebemben, táska a lábamnál, vonat sehol. Körülöttem fáradt, de mosolygós emberek. A természet ismét bizonyított: a nap és a víz tökéletes ellenszere az éberségnek, de nem a jókedvnek! Osztálykirándulásról indultunk(volna) hazafelé. A közös élményeket megkoronázó vonat-út még csak ez után jött!
  Körül-belül fél óra várakozás után a vonat "berobogott" a peronra. Kétségbeesett utasok rohanták meg az ajtókat. Akárhogy is számolták, lehetetlennek tűnt két perc alatt mindannyiunknak feljutni, így természetesen, a farkastörvénynek engedelmeskedve, gyúródtak. A vonatra felérve sem fogadott kellemesebb látvány / érzés. Kóválygó emberek, kisebb-nagyobb csomagokkal, üres fülkék után kutattak. Mi, az osztállyal kétszer jártuk végig a vonatot az utolsó vagontól az elsőig, majd vissza, mire rájöttünk, hogy nem fogunk egy teljesen üres fülkét se találni, nem hogy egy egész szerelvényt... Bosszúsan vonszoltam a csomagom, s reménykedtem, hogy valahol mégis csak jó helyet találok. Nem is sejtettem, mennyire jót...
Én kis szerencsés, az utolsók közt szálltam fel a vonatra, így a jóval előttem levő barátnőim nekem is foglaltak egy helyet. Már távolról integettek, én meg morcosan estem be a fülkébe, a nagy táskámat az első székre lepakolva. Kifújtam magam, majd körbenéztem. Velem szemben egy fiú ült, éppen piros borítós könyvét süllyesztette a táskája mélyére. Felnézett, mosolygott, majd segített elpakolni a csomagokat. Hálás voltam, amiért nem nekem kellett emelgetni a nehéz táskát.
Miután végeztünk a pakolással, mindenki megszusszant kicsit. Az ablakot, balkáni intelligenciához híven, nem lehetett kinyitni. Két csavar erősítette a zárt, melyet az osztályfőnökünk tessékelt ki a helyéről később. Meleg volt, de azért elviselhető. A körülményeket tetőzte az ismeretlen fiú jelenléte, azaz jobban mondva a mi jelenlétünk az ő társaságában. Csak ültünk, és hallgattunk. Ez alatt a pár perc alatt "felmértem a helyzetet".
A fiú épp velem szemben ült. Rögtön megállapítottam, hogy egyetemista. Kedves arca volt, mosolygós, de nem kirívó, hivalkodó. Ennek örültem. Stílusos volt, tetszett a cipője. Az elpakolt könyv alapján intelligens embert sejtettem a külső mögött, hiszen csak néhányan olvasgatnak vonaton (de ha úgy vesszük, bárhol másutt is). Talán észrevette, hogy figyelem, mert rám nézett. Szép kék szemei voltak. Ahogy szembenéztünk, eszembe jutott, hogy én hogy nézek ki... Sáros cipő, kiránduló ruhák, kócos haj, semmi smink. Teljes természetességemben "pompáztam". Egy fél percig el is szégyelltem magam e miatt, aztán rájöttem: nincs miért pirulnom. Ez így a normális, kirándulás után. Mosolyogva hátradőltem rövid eszmefuttatásom után, és végignéztem barátnőimen. Mindannyian a fiút lesték, álmodozó áhítattal. A beszélgetés kezdete nagyon döcögni látszott, ezért úgy döntöttem, megtöröm a csendet.
-Te is Vásárhelyig utazol?
-Igen. - Mosolygott rám a fiú. -Vizsgaidőszak.
    Sajnálkozóan mosolyogtam vissza, mert tudtam, mivel jár az egyetemi szesszió. Azonban mosolyomban öröm is bujkált, hisz a csendnek befellegzett! És amint sejtettem, úgy is lett. Folytatni elvégre könnyebb, mint elkezdeni. Mintha régi ismerősök lennénk, beszélgettünk tovább. Családi háttér, iskola, egyetem, jegyek, életstílus. Egy-két mondatból mindenről tudtam. Nyitott személy!, gondoltam magamban, és mosolyogtam.
Miután beindult a beszélgetés, elégedetten dőltem hátra. Kinéztem az ablakon, és a suhanó tájat bámultam. Mosolyogva figyeltem a színkavalkádot, melyet a vonat sebessége kevert a természet adta színekből. Két csavar volt a kezemben, melyeket az ablaknyitás után birtokba vettem. Ezekkel játszadoztam, amíg (szokásomhoz híven) legalább egyiket le nem ejtettem. A csavar földre érkező hangja riasztott fel merengésemből. Utána akartam nyúlni, ám mire feleszméltem, a fiú mosolyogva tartotta tenyerében a kisebbiket. Rám nézett, úgy éreztem, belém lát. Kissé pirulva vettem vissza a csavaromat, s már tudtam: ez kezdete egy hosszú, hosszú folyamatnak...

2012. július 7., szombat

Memoár

Szememben zápor.
Szívemben durva tél.

Csak a kezem melege emlékeztet a forró nyári csókodra.

2012. július 2., hétfő

Köztünk

Valami történt. 
Valami, amit nem tudok elmagyarázni. 


Azt érzem, hogy a hajnali napfény értünk simogatja a várost. 
Hogy a levegő izzik, parázslik, hűl, majd megfagy minden mondatunknál. 
Azt, hogy a bel- és külváros miattunk zsúfolt. Mindenki minket akar látni. 
És azt is érzem, hogy az én levegővételem a tiedre rímel, a mosolyom a tiedre van hangolva, 
s e két ellentétes dallam disszonanciája valami furcsa mód egységet alkot. 
Olyan szép dal vagyunk mi így együtt!

És még érzek valamit.
Azt, hogy ez az élet e kettőnké: tied meg enyém.
Csak még nem jöttünk rá, látod?

2012. május 22., kedd

Egy perc néma csönd

S a háborgó lélek tüzében menny és pokol eggyé tűnik, megváltás és kárhozat között megszűnik minden különbség. Az örökös csalódás, a folyamatos bántódás keserű könnyei nem hogy enyhítenék e lángoló fájdalmat, még inkább szítják, tovább perzselnek, kiűzve az ép elmét saját otthonából. Szomorúság, hiány és őrület kavarog egy ősi üstben, melynek neve: halál.

2012. május 15., kedd

Valóság



- Igazad van. - válaszoltam nyugodtan az eszmefuttatására.
- Tényleg? - kérdezte meglepődve. - Akkor leszoksz?
Elővettem egy cigarettát, s meggyújtottam.
- Azt nem mondtam.

2012. május 4., péntek

Gyakorlati filozófia


Készült: Dabóczi Dávid életfilozófiája alapján
Mottó: Örülj a kis dolgoknak az életedben.

Nyár van, napsütés, kék ég, és nem mellesleg dögmeleg. Gyalogolni kell, ugyebár, hiszen buszozni nem éri meg, ott tömegszauna van. Hazafelé az út hosszú, talán több is, mint fél óra. A víz (vagy bárminemű szomjoltó nedv) hiánya Szaharát varázsol a torokba. Kellemetlen helyzet.

De menni kell, menni. Mert otthon vár az árnyék, a hűs szoba, egy pohár víz (elsősegélynyújtás szomjan halás ellen), majd egy pohár jeges kóla, mert az trendi. Lám, lám, az élet apró örömei. Milyen kielégítő érzés leülni egy hosszú, izzasztó séta után eme nedűkkel. És ennek, ezeknek kell, muszáj, fontos örülni, nem csak természetes módon elsiklani mellettük, hiszen ettől boldog az ember, ettől múlik a hiszti, ettől nyugszik meg test és lélek.

Akkor meg felmerül az emberben (ha nem is mindenikben, de kettőben biztos), hogy igen ám, de mi van akkor, ha a séta nem félórás, hanem mondjuk 3 perces? Akkor mit és mennyit érnek ezek az apró örömök? Akkor talán természetes is, hogy árnyék, szoba, víz, hűvös, kóla jéggel. Pedig az élmény mindkét esetben ugyanannyit ér: felbecsülhetetlen, megismételhetetlen (még ha rutinos is).



Ezek után pedig a „kedves olvasó" ferde szemmel találgat: hol itt a gyakorlat? Mert oké, vágjuk az elméletet, örülni, igen, persze. De hogy ennél többet?

Nos, a gyakorlati rész a költözködés. Költözni kell, mindenkinek, minél messzebb (de azért nem túl messze) a munkahelytől, iskolától, óvodától. Hogy sétálni, gyalogolni, menetelni kelljen a fullasztó melegben a szürke betontömbök néha fel-feltűnő árnyékáért. És persze, az otthon hűvöséért, a szoba nyugalmáért, a pohár vízért és jeges kóláért. Még ha napszemüvegek potyognak is az égből. (?)

Mert csak az érti igazán, aki átéli.

Mert csak az érti igazán, aki átélte.

Mert csak mi értjük igazán. Mi, akik nem akarjuk megváltani a világot.