Nyáron találkoztunk. Zöldbe volt öltözve, s mindene csupa kacagás. Hirtelen botlottunk egymásba, s égkék szemei megigéztek. Mosolyogtam neki, mire ő megfogta a kezem. Kirándulni vitt, smaragd mezőkre, pipacsot szedett nekem, s én elfújtam leveleit. Majd tengerpartra mentünk, s puszta létével felmelegítette a végtelen tó vizét. Kéz a kézben gyalogoltunk bele a semmibe...
Volt valami leírhatatlanul szép abban az őszben. Lassan-lassan lecserélte zöld ruháját pirosra, barnára, sárgára és fakó szürkére. Gondolatai az esőt szították, s merengős napjain a köd vett körül minket. Aztán mikor úgy érezte, itt az idő, beengedtem a hálószobámba. Odakint hidegebb lett, ő pedig lassan vetkőzni kezdett, egyenként megszabadulva öltözékétől...
Mire meztelen lett, már jött is a tél. Összebújva néztünk ki a fagyos ablakon, s egyetlen mosolyomra ő havat gondolt nekem. Testünk összefonódva pihent, s elménk messzi tájakon szárnyalva végre szabad volt. Meztelenségünk nem hogy feszélyezzen, inkább felszabadított. A hó meg a takaró mély álomba szenderített mindkettőnket. Karácsonykor forró csókot leheltem feléje, s születésnapján leheletével körülölelve néztük a tűzijátékot. Soha boldogabb nem voltam. Ő sem....
Aztán ez is elmúlt. Ahogy a hó elolvadt, ő öltözködni kezdett. Új, színesebb ruhákat vett magára, s frissen illatozva fogócskáztunk. A tavaszi szellő kócosra borzolta hajam, miközben szaladtam utána. Még egyszer utolértem, megfogtam a kezét, ő pedig homlokon csókolt. Utoljára...
A nyári nap első sugarával továbbállt. Még láttam, amint egy piros szoknyás lány hajába túr, s egy mosollyal később kézen fogva sétálnak el. Mégis boldog voltam, s magamban azt gondoltam: "mostantól másé lesz ez az Év."
2012. december 4., kedd
2012. december 3., hétfő
J. A. emlékére
Sok szó nincs, mely méltó lenne hozzá:
Szeretet, szerelem, határtalan magány.
(J. A. emlékére, 2012. december 3.)
Szeretet, szerelem, határtalan magány.
(J. A. emlékére, 2012. december 3.)
2012. november 22., csütörtök
2012. november 11., vasárnap
"Las Parabras De Amor..."
Ma kerestelek.
Kerestelek reggel az álmomban.
Ébredés után az ágyamban
a párnák, takarók ráncán,
s a reggeli napsugár táncán.
Kerestelek a kávé mellett,
a kiskanalak között,
a cukortartó mögött,
s a terasz hidegében.
Kerestelek a lehulló levelek zajában,
a patak csobogásában,
szelek susogásában,
cipők kopogásában.
Kerestelek a színfalak mögött,
a bársonyfüggöny gyűrődései közt,
a nyitott büféajtó előtt,
az asztalnál cigarettázva.
Kerestelek akkor is,
mikor a kilincsért nyúltam,
s belépve az ajtón, otthonomban is
csak téged kerestelek.
Kerestelek a tükörbe nézve,
az ablakot figyelve,
a képkeretek között.
Kerestelek sóhajomban,
üldözött tekintetemben,
imádkozó tenyeremben.
Kerestelek alvás előtt,
késő esti mámorban,
értelmetlen, motyogott szavaimban.
Csak másnap reggel találtalak meg.
A postaládámban.
Azt írtad: "Ma kerestelek..."
2012. október 23., kedd
Absztrakt
Álarcok sokasága suhan el mellettemnap, mint nap.
Nevetnek, sírnak, a nyelvüket nyújtják, majd
elszállnak.
Egyedül két szép fekete szemedben
állok meg,
elnyel a mélység, a bánat s a szerelem,
örökre.
Felnézek az égre, s te hirtelen továbbállsz
nélkülem.
Álarcom leveszem. Patakban folynak a
könnyeim.
Ez vagy hát te, s ez lettem én, eképpen.
Nélküled.
2012. szeptember 25., kedd
Piros pöttyös szoknya
Játszani szeretnék. Mondd, leszel a játszótársam?
Kis piros pöttyös szoknyát veszek fel, hogy biztosan megismerj.
A játszótéren találkozunk. Ott várlak majd a homokozó szélén.
Ne ijessz meg, ha jössz! Félős vagyok, sikítok ilyenkor.
Nem is szeretem az ijesztő embereket.
De téged szeretni akarlak.
Fogócskázhatunk majd, úgysem érdekel, ha elesek.
Csak a szoknyácskám maradjon ép.
Fára mászni nem tudok, de érted majd megtanulom.
Majd büszke lesz rám a bátyám.
Rajzolni is szeretek, ha hozol krétát, megmutatom.
Téged is lerajzollak, csak maradj nyugton kicsit.
Ha már meguntad, hogy csak én rajzolok, elmehetünk hintázni. Az olyan jó!
Magasra dobjuk a lábunkat, és repülni fogunk, mint a madarak!
S ha elfáradunk, majd leülünk a földre. Végignézünk a birodalmunkon:
a homokozóban aprócska vár tér nyugovóra.
a bokrok tövébe, ahova nemrég bújtunk, verebek költöznek.
a dús lombú tölgy ágait szél borzolja.
körülöttünk egy színes, képzelt világ az aszfalton.
mögöttünk a hinta, fölöttünk az ég.
Megfoghatod a kezem.
De ne fuss el, ha puszit adok!
Játszani szeretnék. Mondd, leszel a játszótársam?
Kis piros pöttyös szoknyát veszek fel, hogy biztosan megismerj.
A játszótéren találkozunk. Ott várlak majd a homokozó szélén.
Ne ijessz meg, ha jössz! Félős vagyok, sikítok ilyenkor.
Nem is szeretem az ijesztő embereket.
De téged szeretni akarlak.
Fogócskázhatunk majd, úgysem érdekel, ha elesek.
Csak a szoknyácskám maradjon ép.
Fára mászni nem tudok, de érted majd megtanulom.
Majd büszke lesz rám a bátyám.
Rajzolni is szeretek, ha hozol krétát, megmutatom.
Téged is lerajzollak, csak maradj nyugton kicsit.
Ha már meguntad, hogy csak én rajzolok, elmehetünk hintázni. Az olyan jó!
Magasra dobjuk a lábunkat, és repülni fogunk, mint a madarak!
S ha elfáradunk, majd leülünk a földre. Végignézünk a birodalmunkon:
a homokozóban aprócska vár tér nyugovóra.
a bokrok tövébe, ahova nemrég bújtunk, verebek költöznek.
a dús lombú tölgy ágait szél borzolja.
körülöttünk egy színes, képzelt világ az aszfalton.
mögöttünk a hinta, fölöttünk az ég.
Megfoghatod a kezem.
De ne fuss el, ha puszit adok!
Játszani szeretnék. Mondd, leszel a játszótársam?
2012. szeptember 13., csütörtök
Tempus venatus
Egy mozgalmas
kisváros szegény negyedében születtem, 1931 májusában. A település peremén, egy
hatalmas nagy mező mellett. Olyan volt, mintha a világ végén laknánk, csak a
sínek választottak el a semmitől. Amikor válság tört ki az országban, mi, meg a
hasonlóak igencsak megsínylettük. Szüleim reggeltől estig dolgoztak és sokat
veszekedtek. Néha teljesen elfeledkeztek rólam, napokig. Így megtanultam a
magam lábán megállni, még apró gyerekként.
Körülbelül 5 éves
lehettem, amikor egy éjjel vonatzakatolásra ébredtem. Idegen hang volt ez,
hiszen éjszaka nem járt akkoriban felénk vonat. Kíváncsian felöltöztem, és
kisurrantam. A házunk előtt a vonat lefékezett, majd zakatolva megállt. Mire
kettőt pislogtam, emberek hada ugrott le a vonatról, különbnél különb emberek.
Sürgés-forgás kezdődött, parancsok pattogtak a levegőben, és akit elértek, az
munkához is látott. Szerszámok kerültek le a szerelvényekből, s a lámpák gyér
fényénél a férfiak építeni kezdtek egy hatalmas sátrat. Ámulatomban azt hiszem,
a szám is tátva maradt. Fogalmam sem volt róla, mi fán terem egy cirkusz, még
soha nem hallottam ilyesmiről. Ezért lepett meg annyira, amikor előkerültek a
ketrecek, bennük soha nem látott állatok: oroszlánok, zebrák, fényes szőrű
lovak, majmok, zsiráfok és egy hatalmas elefánt. Ismeretlen volt ez a zajos,
ámbár vidám világ nekem, mégis félelmemnél nagyobb volt a kíváncsiságom, ezért
elindultam felfedezni az újonnan épülő sátrat. Mivel kicsi voltam, senkit sem
zavartam, kedvemre nézelődhettem, ámuldozhattam. Már hajnalodott, mire
hazaértem. Olyannyira izgatott voltam, hogy alig bírtam elaludni.
Másnap reggel
vidáman ébredtem, s mivel szüleim hajnalban dolgozni mentek, ismét kimentem a
cirkuszhoz. Napfényben még szebbnek tűnt. Minden olyan színes, olyan nagy volt.
Mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol nincs szegénység, nincs
boldogtalanság, könny és kesergés. Jó volt ott nekem, szerettem fel s alá
lézengeni, ráadásul senki sem rótt meg, amiért ingyen potyáztam a sátrak
között. Gyerek voltam még, de elég eszes ahhoz, hogy megértsem, mi fog
történni. Meghallottam, amit az emberek beszéltek, és innen tudtam meg, hogy
kora délután egy pár táncos és állatidomár felvonul a városunk főterén, hogy
estére ide csalogassa az embereket. Előadás lesz. Hihetetlenül boldog voltam. Idő közben
összebarátkoztam egy kedves kövér hölggyel, akit a cirkuszban mutogattak, adott
nekem cukorkát.
Délután együtt
vonultam a táncosokkal. Szutykos gyerek voltam, mindig maszatos, lerítt rólam,
hogy melyik kaszthoz tartozom. Lehet éppen e miatt sajnált meg az egyik lovász
nő, s maga elé ültetett a felvonuláson. Mosolyogva és integetve vonultunk végig
a városon. Mire hazaértünk, mindenki tudta, ki vagyok, folyton a hajamat
borzolták és „Öcskös”-nek neveztek. Nem zavart. Éreztem, hogy ezek az emberek
igazán szerettek. Egész estig velük maradtam, és a kedves kövér hölgy, akiről
kiderült, hogy Bertának hívják, szerzett nekem jegyet az előadásra.
Kora este
hazamentem, megmosakodtam, és a legszebb ruhámat vettem fel. Végre fontosnak
éreztem magam, és végre boldog voltam. Mikor visszaértem, mindenki megdicsért,
hogy „ej, be kicsípted magad, Öcskös!” és ismét a hajamat borzolták. Berta
megint adott egy cukorkát. Azt rágcsáltam, amíg gyűlni nem kezdtek az emberek,
és egy kedves táncos hölgy segítségével be nem mentem a nagy sátorba.Az első
sorba akartam ülni, hogy minden lássak, de az már foglalt volt. Sőt, mi több,
alig voltak már ülőhelyek az utolsó sorokban is. Ezért fittyet hányva a
legszebb ruhámra, lefeküdtem a porba és előrekúsztam az első sor alá. Tökéletes
volt a kilátás.
Amint
elhelyezkedtem, mintegy végszóra, megjelent a porondmester. Cifra egyenruhát
viselt, pödört bajuszt és kedvesen szólt mindenkihez. Aztán elkezdődött a
műsor. Előbb táncosok jöttek, majd egy bohóc a kutyájával. Ez után majmok,
zebrák és a zsiráfok következtek. Ketrecet hoztak be, és akkor megjelentek az
oroszlánok, idomárjukkal. Ismét tátva maradt a szám, hiszen nem tudtam, milyen
állat az oroszlán, de láttam rajta, hogy veszélyes. Miután a közönség őket is
megtapsolta, az artisták száma jött. A kötélen forgó, trapézon egyensúlyozó
férfiak és nők, a kötéltáncosok és a levegőben ugráló művészek látványa
elkápráztatott. Csodáltam erejüket, egyensúlyukat és azt, hogy nem félnek. Bátrak
voltak, mind egy szálig. Le nem tudtam venni róluk a szememet, és egy
gyönyörűen sikerült duplaszaltó után elhatázotam, én is légtornász leszek.
Az előadás után
késő éjszakáig ott maradtam. Nem akartam többé hazamenni, ezzel a mozgó
boldogsággal akartam tovaszáguldani, még ezerszer és milliószor végignézni az
artisták számát, és megtanulni tőlük, hogyan kell kötélen járni a magasban,
hogyan kell trapézon lengeni, és főként azt, hogyan kell bátornak lenni.
Kimerülten
aludtam el Berta ölében. Már két napja talpon voltam, amióta a cirkusz ide
érkezett, ezért nem csoda, hogy mélyen aludtam. Talán túl mélyen.
Másnap reggel
arra ébredtem, hogy otthon vagyok. Kétségbeesetten rohantam ki a sínekhez, ahol
előző este még a cirkusz állt, de nem találtam semmit, csak egy-két üres
whiskeys üveget és egy fél pár papucsot. Keserű könnyek patakzottak a
szememből, hirtelen minden olyan csendesnek, szürkének és üresnek tűnt: „túl
korán mentetek el.” Csalódottságom és elhagyatottságom dacba fordult, sziklaszilárd
határozottságba, mely szerint légtornász lesz belőlem, s a cirkusz legközelebbi
látogatásánál velük megyek.
Nap, mint nap
gyakoroltam, előbb a vonatsíneken, majd faágakon, kifeszített köteleken,
bármin, amin értem. Tizenegy év kitartó munka után már városszerte ismert
voltam ügyességemről. Nem féltem sem magasságtól, sem mélységtől, sőt, igazán
csak több méterrel a föld felett éreztem jól magam. Akkor boldog volt az
életem, rövid ideig.
1947 júliusának
közepén néhány barátommal elmentünk a közeli folyóba fürdeni. Egy kis
földnyelvről ugráltunk a vízbe, de már eléggé untuk. Fiatalok voltunk, vágytunk
az izgalomra. Nem messze a fürdőhelytől volt egy híd, magasan a víz fölött.
Tudták, hogy én nem félek a magasságtól, ezért fogadtunk, hogy leugrom onnan. A
fiúk lent a partról néztek, míg én a híd szélére álltam, intettem, majd
leugrottam. Nem tudtuk, hogy a híd alatt a folyó sziklás.
Szerencsém volt,
mivel csak a hátamat ütöttem meg. Eszméletemet vesztettem, s a barátaim szedtek
ki a vízből. Már a kórházban ébredtem, de nem tudtam mozogni. Soha többé. Az
orvosok szerint örülhettem, hogy ennyivel megúsztam, akár meg is halhattam
volna.
Két hétig kellett
kórházban feküdnöm, utána hazaengedtek. Tolókocsiban ültem, az életem pedig
romokban hevert. Hazaértem, és lefeküdtem. Nem akartam élni.
Aznap éjszaka
furcsa vonatzakatolásra ébredtem. A szívem hevesen kezdett verni, még sok év
elteltével is felismertem a régi cirkuszi szerelvények zaját. Fel akartam ülni,
de a testem nem mozdult. Keserű könnyek patakzottak a szememből: „túl későn
jöttetek.”
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

