
Fekete pók sző hálót a sarokban, csendben.

Ahogy belenéztem egy lámpa fényébe, az jutott eszembe, hogy tényleg nincs bennem érzelem. Nem érdekelt, hogy megbántottak, nem érdekelt, hogy megbántottam. Nem zavart, hogy sírtam aznap, az sem érdekelt volna, ha nevettem. "Mert most nincs semmi." Mint amikor rengeteg színt összekever a festő, és a végeredmény csak szürke lesz. Ködös, semmilyen. Ilyen voltam én is azon a téli estén. Szürke. Semmivel sem több az átlagnál. Ballagtam a sötét utcán, és a tócsákat néztem. Mindig szerettem az eget nézni bennük, olyan volt, mintha egy csöpp fenség, egy kis mennyország lenne a földön. De most minden fekete volt, sötét, és mély. Az ég és a föld egy borzasztó mélységet alkotott, és én ott álltam a közepén. Tudtam, hogy nem esek le, tudtam, hogy nem emelkedek fel. Szilárdan álltam a betonerős talajon, de mégsem voltam sehol. A feneketlen, fekete mélység megbabonázott. Meredten bámultam sokáig a pontot, ahol az ég és a föld találkozott: nem szakadt meg semmi, tökéletesen egymásba olvadtak, harmóniában voltak. Mintha mindig is egyek lettek volna. Irigyeltem azt a tökélyt, amit bennük véltem felfedezni. Hirtelen olyan üres lettem, olyan elveszett és kicsi. Érzelmek nélkül kevésnek láttam magam, s már bántam, bántam, hogy nem tudok gyűlölni, szeretni, sírni. „Történjen már valami!”- kiáltottam magamban. Ami megváltoztat, amitől jobb leszek vagy rosszabb, nem érdekelt, csak érezzek, szeressek, gyűlöljek újra! De nem történt semmi. A levegő állt, a csend súlyos vasláncként nehezedett körém.
Egy aprócska esőcsepp szakított ki a merengésemből. Hideg érintésére megremegtem egész testemben, és felnéztem. Fel, a fekete semmibe. Esni kezdett. Előbb lassan, majd egyre sűrűbben. A téli esőcseppek határozottan landoltak a forró bőrömön, s lassan eggyé olvadtak a lehunyt szememből patakzó könnyekkel.


A kötéltáncolás lényege a pontosság, odafigyelés, mégis a káosz meg a rendetlenség, a bizonytalanságban a biztos pont, és az ellentétek közötti vonzalom ellenállása. Kell tudni azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Fekete-fehér között szürkének kell lenni. És kaméleon-szerűnek. Alkalmazkodni kell. A szélhez, a tárgyakhoz, mindenhez, ami azon az úton vezet, amerre te mész a kötélen. Nem könnyű, de nem is nehéz. Szürke.
Ám ez gerinces szürkeség. Én nem akarok se a jó se a rossz oldalra tartozni mindenképp. És nem azért vagyok szürke, hogy elérjem a célom, hanem azért, hogy önmagam maradhassak. Tudok fekete is lenni, és fehér is. De ez nem kétszínűség. Egyszerűen alkalmazkodni tudok a helyzethez. Ha bulizom, nem maradhatok olyan világos és tiszta, mint amilyen a templomban vagyok.
S már azért sem nem akarok kirívó fekete vagy kirívó fehér lenni, mert nem olyan a temperamentumom. Szeretek megmaradni az ellentétek között, és nem ellentétet kelteni. Jó dolog, amikor az ember ismeri a feketét is, fehéret is, és szürke lévén hozzá bermelyik fél tanácsért tud jönni, és én, mint szürke kötéltáncos, tanácsot tudok adni neki. Mert az alkalmazkodás nem arra való, hogy egyik végletből a másikba váltsunk, azért, hogy másnak jó legyen. Egyszerűen nekem jó, ha tudok ilyen is, olyan is lenni.
A színeket. De persze... a szürkéért rajongok. Lelki színem a szürke, kívül igyekszem színes maradni. Szeretem a zenét, a csendet. Az éjszakát a természetben, a nappalt a városban. A szobámat. A régi telefonomat. Az új ruháimat. Az érdekes mintákat. A nyelveket ( angol, német ). Szeretem, ha szeretnek, és figyelnek rám. Szeretem a családomat, még ha az idegeimre is mennek néha. Szeretek hallgatni újabban. A fülbevalókat, sálakat. Írni a falamra. Egyedül lenni. Társaságban lenni. Fényképezni, fényképeket gyűjteni. Segíteni másoknak. ( Talán mert akkor elfelejtem saját magam ). A hajam színét. Az emlékeket. A naplóimat. Olyan dolgokat megjegyezni, amit más elfelejt. Apró, fontos részleteket észrevenni. Magassarkúról álmodozni. Ééés aludni. 11től fél 8ig. Csak ez nem adatik meg nekem.
:)


