2012. április 4., szerda

Interjú a Hétfejű Sárkánnyal


Kelt: Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a Kurta Farkú Malac túr...

Hivatásomnak köszönhetően olykor-olykor ellentmondhatok a hagyományoknak, s hátat fordítva a megszokott gondolkodásmódnak, eszement (elnézést a kifejezésért) dolgokba vethetem bele magam. Így történt, hogy gyermekkori kíváncsiságomat kielégítve, felkerestem a Hétfejű Sárkányt egy rövid és célratörő beszélgetés erejéig, melyből kiderült, miként vélekedik az őt mindig gonosznak beállító népmeséinkről. Nem kis meglepetésemre piros-fehér csíkos papucsban, ehhez színben passzoló fehér-piros csíkos sapká(k)ban nyitott ajtót, s mosolyogva teára invitált. A vörös színű tea illata (és íze is) gondos szakértelemről, évszázados tudományról árulkodott. Miután hellyel kínált a kopott, régi kanapén, velem szemben foglalt helyet, éppen a több ezer könyvtől roskadó polc elé. Balról harmadik, jobbról negyedik fejének orrára egy szemüveget helyezett, s tizennégy szempárral farkas-(sárkány-)szemet nézve kérdezz-feleleket kezdtünk játszani.

Kérdező: - Ön mióta tagja a népmesék színésztársulatának?

Hétfejű Sárkány: - Óh, már nem is emlékszem. Több száz, lehet ezer éve is. Az emberek mindig csodálták „különleges” tulajdonságomat (nézett végig hét fejével hét fején), s félelmetes erőt tulajdonítottak nekem. Megvan az már kétezer éve is...

K: - Hogyan került az emberek világába?

H.S.: - Mindig is különc voltam otthon, a mi világunkban. Szerettem a színészkedést, folyton locsogtam, éppen ezért nagyon hamar kiközösítettek a többiek. Szüleim jó munkás sárkányok voltak, nem nézték jó szemmel „művészi” hajlamaimat. De nekem ez volt, még mindig ez az életem! Úgyhogy egy szeles őszi napon pöttyös batyut kötve a hátamra, pont, mint a mesékben a vándorlegény, útra keltem egy olyan helyet keresni, ahol abból élhetek, amit szeretek. Így jutottam el az emberek közé, ahol egy vén mesemondó rögtön pártfogása alá fogott, megélhetőséget biztosított, ráadásul azt tehettem, amit szívem súgott: színészkedhettem.

K: - Melyik volt az első szerepe?

H.S.: - Első szerepem, mint minden színésznek, csak statisztaszerep volt. A túlvilági élet egyik kellékeként jelentem meg. Sosem felejtem el! Rózsafüzérrel a nyakamban egy zöldellő erdő közepén táncot kellett lejtenünk (nekem persze óvatosan és csak lassan) a többi mellékszínésszel, míg a főszereplők átsétáltak a tisztáson. Hogy örültem a mesefonalnak! Hogy örültem, hogy nevem is megjelent. Ej, kezdők lázában égtem én akkor. De mily boldog korszak volt...

K: - Hogy került a rózsafüzéres szelíd állat (elnézést a kifejezésért) mellékszerepéből a gonosz hétfejű sárkány főszerepébe?

H.S.: - Tulajdonképpen rengeteg mesében még a gonosz alakom is csak mellékszerep, bár lényegesen nagyobb teret hódítottak képességeim. No, de ne térjek el a tárgytól, ugyebár. (Itt újból teát töltött, mely immár zöld volt, és teljesen más illatú.) Első szerepemet, mint a gonosz alakja, szintén a vén mesemondónak köszönhetem. Az Ő ősz fejéből pattant ki, hogy engem, mint robosztus, ismeretlen lényt förtelmes nőrablónak állítson be. Ráadásul tüzet tudtam fújni 3 (időnként 4) fejemmel, ami eléggé egzotikussá tett az egyszerű nép körében. „Aki ilyen tulajdonságokkal bír, csakis a gonosz szolgálatában lehet!” – hallottam nem egyszer. De ilyen ez a színészi hírnév... Ha valamit jól csinál az ember, akkor kezdenek el rá irigykedni. (Kacsintott rám hét szempár.) Így tehát körülbelül 5 évtizeddel a karrierem kezdete után kaptam meg ezt a komoly szerepet. Annyira túlbuzgó voltam abban a korban, hogy örömömben több tucat könyvet olvastam el a gonosz viselkedésről, a királylányrablás fortélyairól és a megmentő hercegek kijátszásáról. Ez utóbbi tudományomnak kevés hasznát vettem, de nyugtatóként hatott lelkiismeretemre, hogy ha egyszer ténylegesen gonosz leszek, nem fognak tudni megölni. Napokig gyakoroltam a tükör előtt a gonosz mimikát, s napokig ordítoztam „félelmetesen” (hittem én azt), szomszédimat az őrület szélére kergetve. Ennek köszönhetően a szerepemet kiválóan alakítottam, a királykisasszony sikított, a herceg vágtatott, s a dublőröm mindhét fejét pár mozdulatból levágta. Olyannyira felkapott lett ez a mese, hogy rengeteg felkérést kaptam ugyanerre a szerepre. Tudja, akkor még nem léteztek szerzői jogok, s sokan (kis változtatásokkal) ugyanazt a mesét álmodták meg, mint a vén mesemondó. Elterjedt a hírem, az emberek megszoktak, és maradtam, maradok a gonosz hétfejű sárkány... Mai napig.

K.: - Nem tűnik valami lelkesnek, hogy e szerep alapján gondolnak magára, s tulajdonságaira...

H.S.: - Néha fáj a sárkánynak az, ha tévesen ítélik el. Ott belül, az igazi lelkében. Azt hiszem, az embereknél is van ilyen. Mind lélek, mind fájdalom. Talán megérti.

K.: - Értem, természetesen. Mit gondol, lehet-e változtatni azon, hogy az emberek elítéljék az Ön által játszott szerepek tulajdonsága miatt?

H.S.: - Nem lehet. Ebben többnyire biztos vagyok. Három emberről tudok, aki megért: a vén mesemondó, a királykisasszony és a herceg. No meg most már maga. De tudja, az én időm lejárt, helyemre idegen planétáról érkezők jöttek, fantasztikus lényeknek maskarázott alakok. A hétfejű sárkány már a múlté, senkinek sem kell. S a halvány emlékben ott diadalmaskodnak a gonosz vonások, szerepjátékomnak köszönhetően. De hagyja csak. Most már nyugdíjba vonultam. Ősz már a szakállam mindhét fejemen. Jó itt nekem. Néha meglátogat a vén mesemondó, vagy a királykisasszony és a herceg, akik mára már egy pár lettek (gondolom, nem lepődik meg). És most már magát is szívesen várom. Mert maga megért. Látom a szemén. És azon, hogy a beszélgetés elejétől semmit sem jegyzetelt, pedig interjút készíteni jött. Köszönöm magának! Köszönöm, hogy elbeszélgetett velem.

Mindhét fejével meghatottan mosolygott, és a balról második, jobbról hatodik pár szeméből egy-egy könnycsepp gördült le. Pironkodva törölte le, s szabadkozott, érzékeny az a feje. Dadogva a meglepetéstől megköszöntem a rám szánt időt (meg teát), és sűrű kézfogások között megígértem, hogy visszatérek. És visszatérek. Ugyanis egész idő alatt ámulatomban elfelejtettem jegyzetelni. Röstellem, hiszen interjúnak indult...

2012. március 12., hétfő

Csendélet fekete-fehéren


Fekete pók sző hálót a sarokban, csendben.
Fekete az árnyék is, melyet a fehér falra vet.
Szürkén hallgat az ágy a sarokban,
s az öreg ágyterítőn hosszú, sötét ráncok futnak.
Az ódon asztal örök székei társaságában
fakón tornyosul a szoba közepén.
Szenesedett üst ül a füstszínű kályhán.
A sápadt falon kopott fénykép porosodik.
Egy csorba bögre bámul a földre,
talán fülét keresi, talán a boldogságot.
A fáradt fogason egy kifakult zakó pihen.

De az ablakon túl, a réten
egy piros pipacs éledezik.

2012. február 8., szerda

!

A nap már rég lebukott. A sötét utcákon nem sétált már senki. Hideg téli este volt, és én egyedül voltam. Bolyongtam a hátsó utcákon, gyéren megvilágított helyeken, s azon töprengtem, miért nem félek. Ugyanis nem féltem. Szoktam én mondani, mikor visszautasítom, hogy hazakísérjenek: "Én nem félek, csak megijedek." De most meg sem ijedtem volna. A ködös eget néztem, s kerestem magamban a félelmet, fájdalmat, hiányt. De nem találtam semmit. "Nincs bennem félelem, attól sem félek, hogy megijedek. Mert nincs bennem igazán érzelem."

Ahogy belenéztem egy lámpa fényébe, az jutott eszembe, hogy tényleg nincs bennem érzelem. Nem érdekelt, hogy megbántottak, nem érdekelt, hogy megbántottam. Nem zavart, hogy sírtam aznap, az sem érdekelt volna, ha nevettem. "Mert most nincs semmi." Mint amikor rengeteg színt összekever a festő, és a végeredmény csak szürke lesz. Ködös, semmilyen. Ilyen voltam én is azon a téli estén. Szürke. Semmivel sem több az átlagnál. Ballagtam a sötét utcán, és a tócsákat néztem. Mindig szerettem az eget nézni bennük, olyan volt, mintha egy csöpp fenség, egy kis mennyország lenne a földön. De most minden fekete volt, sötét, és mély. Az ég és a föld egy borzasztó mélységet alkotott, és én ott álltam a közepén. Tudtam, hogy nem esek le, tudtam, hogy nem emelkedek fel. Szilárdan álltam a betonerős talajon, de mégsem voltam sehol. A feneketlen, fekete mélység megbabonázott. Meredten bámultam sokáig a pontot, ahol az ég és a föld találkozott: nem szakadt meg semmi, tökéletesen egymásba olvadtak, harmóniában voltak. Mintha mindig is egyek lettek volna. Irigyeltem azt a tökélyt, amit bennük véltem felfedezni. Hirtelen olyan üres lettem, olyan elveszett és kicsi. Érzelmek nélkül kevésnek láttam magam, s már bántam, bántam, hogy nem tudok gyűlölni, szeretni, sírni. „Történjen már valami!”- kiáltottam magamban. Ami megváltoztat, amitől jobb leszek vagy rosszabb, nem érdekelt, csak érezzek, szeressek, gyűlöljek újra! De nem történt semmi. A levegő állt, a csend súlyos vasláncként nehezedett körém.

Egy aprócska esőcsepp szakított ki a merengésemből. Hideg érintésére megremegtem egész testemben, és felnéztem. Fel, a fekete semmibe. Esni kezdett. Előbb lassan, majd egyre sűrűbben. A téli esőcseppek határozottan landoltak a forró bőrömön, s lassan eggyé olvadtak a lehunyt szememből patakzó könnyekkel.

2012. február 1., szerda

Megadom magam


"Neki megadom magam."
Fegyvereim leteszem, s széttárt karokkal elé állok. Már nem támadok, nem próbálok védekezni sem. Úgyse érnék el vele semmit. Csak abban reménykedem, hogy most is az az ember fog előttem állni, aki ellen harcba indultam. És nem egy kimerült, a csatáktól őrült hadvezér.

Amíg ítéletre várok, felrémlik előttem Jeanne d'Arc története. Mindig csodáltam azt a lányt. Annyi idős volt, mint én, amikor harcba indult az angolok ellen. Hős lett. Most a helyébe képzelem magam, bár e két harc össze sem hasonlítható. Ő nem egy ember, érzelmek ellen harcolt, hanem katonák, falak és fegyverek ellen.

Az ajtón belép ő. Felcsillan a szememben a remény, mikor meglátom, hiszen az a büszke ellenfél áll előttem, akit annyira szeretek. Mégis, mégis nehéz. Hiszen az ő kezében van a döntés. Az a döntés, amely életet fog változtatni.

Ismét Jeanne d'Arc arca jut eszembe. A gyöngéd lány, amint végignézi faluja pusztulását... A határozott nő, aki a királytól hadsereget kér Anglia ellen... Az erős hadvezér, aki győzelemre vezeti hazáját. Majd a meggyötört (de nem megtört) hajadon, aki meghajtja fejét ítélői előtt. Vajon én kibírnám? Kibírom?

Felemelt fejjel állok elé. Szemeim mélyen az övéibe fúródnak, s keressük, kutatjuk azt, amiért harcolunk: egymást és magunkat. Együtt. Komolyan néz, s látom, ítéletet majd én mondok saját fejemre.
- Bocsáss meg! - ejtem ki a szavakat óvatosan. Nekem nagyon fáj. Neki is. Látom, amint tekintete megremeg. Fürkészően bámulom tovább, de ő egy szót se szól. Aggodalom, kétségbeesés fog el, ahogy a bizonytalanság köde beteríti értelmemet. Most mi lesz?

Jeanne d'Arc a bírák előtt. Kimondják felette a halálos ítéletet, ő mégsem fordít hátat Istennek. Ha lehunynám a szemem, érezném a testét (testemet) nyaldosó lángnyelveket. Boszorkányságért - igazságtalanul - máglyán égetik el. Ahogyan engem is...

-Bocsáss meg nekem, kérlek! - közelebb lépek. Nem húzódik el. Pillantásából semmit sem tudok kiolvasni. - Megadom magam. Neked megadom magam. - Tekintetem leemelem róla, alázatosan lehajtom a fejem. Végleg megadom magam.


És akkor közelebb lép, egészen közel. Finoman felemeli leszegett fejem, végigsimítja az arcomat, és mosolyog.
- Hiányoztál. - mondja, majd megcsókol. Igen mélyen, igen áthatóan.
Becsukom a szemem, és érzem a testemet perzselő lángokat. Belülről.

2012. január 17., kedd

Egy kötéltáncos lány


A kötéltáncolás lényege a pontosság, odafigyelés, mégis a káosz meg a rendetlenség, a bizonytalanságban a biztos pont, és az ellentétek közötti vonzalom ellenállása. Kell tudni azt is, ami jó, és azt is, ami rossz. Fekete-fehér között szürkének kell lenni. És kaméleon-szerűnek. Alkalmazkodni kell. A szélhez, a tárgyakhoz, mindenhez, ami azon az úton vezet, amerre te mész a kötélen. Nem könnyű, de nem is nehéz. Szürke.

Ám ez gerinces szürkeség. Én nem akarok se a jó se a rossz oldalra tartozni mindenképp. És nem azért vagyok szürke, hogy elérjem a célom, hanem azért, hogy önmagam maradhassak. Tudok fekete is lenni, és fehér is. De ez nem kétszínűség. Egyszerűen alkalmazkodni tudok a helyzethez. Ha bulizom, nem maradhatok olyan világos és tiszta, mint amilyen a templomban vagyok.

S már azért sem nem akarok kirívó fekete vagy kirívó fehér lenni, mert nem olyan a temperamentumom. Szeretek megmaradni az ellentétek között, és nem ellentétet kelteni. Jó dolog, amikor az ember ismeri a feketét is, fehéret is, és szürke lévén hozzá bermelyik fél tanácsért tud jönni, és én, mint szürke kötéltáncos, tanácsot tudok adni neki. Mert az alkalmazkodás nem arra való, hogy egyik végletből a másikba váltsunk, azért, hogy másnak jó legyen. Egyszerűen nekem jó, ha tudok ilyen is, olyan is lenni.

Hogy mit szeretek?

A színeket. De persze... a szürkéért rajongok. Lelki színem a szürke, kívül igyekszem színes maradni. Szeretem a zenét, a csendet. Az éjszakát a természetben, a nappalt a városban. A szobámat. A régi telefonomat. Az új ruháimat. Az érdekes mintákat. A nyelveket ( angol, német ). Szeretem, ha szeretnek, és figyelnek rám. Szeretem a családomat, még ha az idegeimre is mennek néha. Szeretek hallgatni újabban. A fülbevalókat, sálakat. Írni a falamra. Egyedül lenni. Társaságban lenni. Fényképezni, fényképeket gyűjteni. Segíteni másoknak. ( Talán mert akkor elfelejtem saját magam ). A hajam színét. Az emlékeket. A naplóimat. Olyan dolgokat megjegyezni, amit más elfelejt. Apró, fontos részleteket észrevenni. Magassarkúról álmodozni. Ééés aludni. 11től fél 8ig. Csak ez nem adatik meg nekem.


:)


2011. december 22., csütörtök

Szerelem utolsó vérig


"Még gimis korunkban ismertük meg egymást. Eleinte nem vette észre, nekem mennyire tetszik, hiszen ő a diákelnökség tagja volt, én meg csak egy 'buta focista'. De én nem adtam fel. Tudtam, éreztem már akkor, hogy ő lesz az igazi, az egyetlen, akit valaha szeretni fogok. Udvaroltam neki. Rózsát küldtem, levelet írtam, moziba hívtam. Eleinte visszautasított, hallani sem akart rólam. Majd egyszer csak igent mondott. Meglepődtem, őszintén szólva, de borzalmasan örültem neki. Kiöltöztem, majd érte mentem. Együtt mentünk el a moziig, ahol, még emlékszem, a Szerelem örökké című filmet néztük meg. Nekem nem tetszett, de az, hogy ott ültem mellette, mindent pótolt. Aztán elvittem a közeli cukrászdába, ahol fagyit evett. Csokoládés-vaníliásat, eperöntettel. Sosem felejtem el. Mellette ültem, és néztem az arcát. Néztem, ahogy mosolyog, ajkai milyen gyönyörű ívet írnak le, néztem, amint rám néz, és világoskék szemei örültek. Megcsókoltam. Nem tiltakozott, sőt, forró csókkal viszonozta az enyémet. Az volt az első, ott, a cukrászdában. Aztán egyre többet találkoztunk. Jobban megismertük egymás életét, családját, érzéseit. Néha úgy éreztem, jobban ismerem, mint ő magát. Eljárt a meccseimre, én meg segítettem neki a teendőiben. Csodálatos idők voltak. Minden nap hazakísértem, és minden nap megcsókolt. Sosem tudtam betelni vele, s bár nem mondtam neki, mindennél jobban szerettem. Mindennél...

Az egyetemet együtt kezdtük. Ugyanolyan boldog voltam minden percben, amit vele tölthettem, mint előtte. De benne megváltozott valami. Már nem csókolt meg minden nap. Már nem örült a szeme, amikor látott. Fájt, de nem mondta el, mi történik. Aztán rájöttem...

Egyik nap megláttam, amint egy évfolyamtársával sétált. A fiú megölelte, hosszasan, majd egy csókot adott a homlokára. Úgy váltak el. Láttam mindent. A parkban sok fa van, sok út van, és sok alig látogatott hely... Könnyű volt.

Miután láttam őket, elváltak. A fiú ellenkező irányba ment, így utolértem a barátnőmet. Együtt sétáltunk tovább a parkban, és mintha mosolygott volna, mikor meglátott. De csak a bűntudattól. Tudtam. Egyre mélyebbre mentünk az erdőben. Azt mondtam, találtam ott egy helyet, amit meg akarok neki mutatni. Elhitte. Bevittem az erdőbe, mélyen, ahol egy patakot találtunk. Sötétedni kezdett, fázott, és indulni akart. De én nem hagytam. Megfogtam a kezét, és tovább vezettem, tovább, minél messzebbre az egyetemtől. Megijedt. Láttam a szemén, félt. Tőlem. Pedig én szerettem.

Aztán elértünk egy tisztásra. A nap lemenőben volt, és én megcsókoltam. Hideg volt az ajka, merev az ölelése. Fájt, hogy így érez, égette a bensőmet. És láttam a szemén, hogy visszakívánkozik a másik fiú karjaiba. De nem hagyhattam. Azt már nem. Finoman megsimogattam az arcát. Összerezzent az érintésemtől. A szeme riadt volt, mintha látta volna, mi fog történni. Az ujjaim a szája széléhez értek. Ajkai résnyire szétnyíltak, de nem mondott semmit. Nem mondta, hogy szeret, nem tagadta, hogy a másik iránt érez valamit. A bennem lévő parázs lángra lobbant, mintha szénát dobtak volna rá. A simogató ujjaim hirtelen a nyaka köré tekeredtek, és erős szorításomtól a kedvesem fuldokolni kezdett. Kiáltott, míg volt ereje, de senki sem hallhatta, túl messze voltunk mindentől. Hadakozott, de alulmaradt. Túl gyenge volt velem szembe. És én túlságosan szerettem, minthogy átengedjem másnak. A földön feküdt, és könnyei csurogtak. Levegőért kapkodott, de fojtogató kezeim nem engedték lélegezni. Körmeit a földbe véste, haja tele lett a földön heverő gallyakkal. Lábait megfeszítette, és a földet rúgta. De én nem engedhettem el. Túlságosan szerettem, ő meg el akart hagyni. Nem lehetett, nem történhetett, hogy mást szeressen.

Aztán csend lett. Keze elengedte a fűcsomót, a lába mozdulatlan lett. Az utolsó könnycseppje az én első könnycseppem volt.

Elengedtem a nyakát. Ott feküdt előttem a kedvesem, életem szerelme, holtan. Elernyedt testét még egyszer magamhoz szorítottam, aztán felálltam. Kábultan néztem rá, s nem éreztem semmit. Letöröltem a sárt az arcáról, összecsuktam ajkait, melyek soha többet nem mosolyoghattak nekem, és lecsuktam a szemeit. Azokat a búzakék szemeket, melyek egykor melegséget sugároztak, és most hidegen, élettelenül meredtek talán az új élet felé. Már lebukott a nap. A tisztást csak a hold gyenge fénye világította meg. Ránéztem a kezeimre, melyek egy életet oltottak ki. Azét, akit a legjobban szerettem. Azért, mert őt szerettem a legjobban. Nem engedhettem el. Visszaindultam az erdőben. Ő ott maradt. Sötétben is visszataláltam az egyetemhez, és lefeküdtem."

Tudtam, hogy meg fogják találni. Tudtam, hogy idejönnek, hogy engem keresnek először. Tudtam, látják, kedves nyomozók? Tudtam. Éppen ezért írtam ezt önöknek. Hogy tudják, megbántam. De már nem hozhatom vissza. És tudom, hogy sosem tudtam volna elengedni.

A gyilkosság időpontja este 7 óra köré tehető. Az öngyilkosságomé reggel 7 köré. Mert túlságosan szerettem, hogy éljek és éljen.

2011. december 6., kedd

Ima


Elöntött a harag. A telhetetlenség mérge, hogy nem én irányítom a saját érzéseimet, tetteimet, életemet! Miért vetted el tőlem? Igazságtalanul a szívembe lopóztál. Megszoktam a mindennapi jelenléted, bíztam az érzéseimben. És Te elloptad az irányítást!

Elloptad, de nem tudom, miért. Hiszen nem is irányítasz tovább. Utam jelenleg függ a semmiben és a semmitől. Add vissza! Add vissza, vagy vezess! Vakon rád bízom magam, látod, csak ne hagyj magamra! Mert a magánytól félek. Jobban, mint az irányítás elvesztésétől. A magány az egyetlen állapot, melyet nem viselek el. Fogd meg a kezem. Szeress!

Látod? Most itt állok előtted. Egykor oly büszke jellemem széttépve hever a sarokban, hova rólam levetetted. Mezítelennek és árvának érzem magam. Sebezhető vagyok, hiúságom páncélja nem véd már. Alázattal hajtok fejet előtted, ki nem vagy hatalmasabb nálam, mégis rendelkezel velem. Legyen meg a te akaratod. Csak ne bánts! Kérlek. Ne bánts, mert azzal megölnél...