Játszani szeretnék. Mondd, leszel a játszótársam?
Kis piros pöttyös szoknyát veszek fel, hogy biztosan megismerj.
A játszótéren találkozunk. Ott várlak majd a homokozó szélén.
Ne ijessz meg, ha jössz! Félős vagyok, sikítok ilyenkor.
Nem is szeretem az ijesztő embereket.
De téged szeretni akarlak.
Fogócskázhatunk majd, úgysem érdekel, ha elesek.
Csak a szoknyácskám maradjon ép.
Fára mászni nem tudok, de érted majd megtanulom.
Majd büszke lesz rám a bátyám.
Rajzolni is szeretek, ha hozol krétát, megmutatom.
Téged is lerajzollak, csak maradj nyugton kicsit.
Ha már meguntad, hogy csak én rajzolok, elmehetünk hintázni. Az olyan jó!
Magasra dobjuk a lábunkat, és repülni fogunk, mint a madarak!
S ha elfáradunk, majd leülünk a földre. Végignézünk a birodalmunkon:
a homokozóban aprócska vár tér nyugovóra.
a bokrok tövébe, ahova nemrég bújtunk, verebek költöznek.
a dús lombú tölgy ágait szél borzolja.
körülöttünk egy színes, képzelt világ az aszfalton.
mögöttünk a hinta, fölöttünk az ég.
Megfoghatod a kezem.
De ne fuss el, ha puszit adok!
Játszani szeretnék. Mondd, leszel a játszótársam?
2012. szeptember 25., kedd
2012. szeptember 13., csütörtök
Tempus venatus
Egy mozgalmas
kisváros szegény negyedében születtem, 1931 májusában. A település peremén, egy
hatalmas nagy mező mellett. Olyan volt, mintha a világ végén laknánk, csak a
sínek választottak el a semmitől. Amikor válság tört ki az országban, mi, meg a
hasonlóak igencsak megsínylettük. Szüleim reggeltől estig dolgoztak és sokat
veszekedtek. Néha teljesen elfeledkeztek rólam, napokig. Így megtanultam a
magam lábán megállni, még apró gyerekként.
Körülbelül 5 éves
lehettem, amikor egy éjjel vonatzakatolásra ébredtem. Idegen hang volt ez,
hiszen éjszaka nem járt akkoriban felénk vonat. Kíváncsian felöltöztem, és
kisurrantam. A házunk előtt a vonat lefékezett, majd zakatolva megállt. Mire
kettőt pislogtam, emberek hada ugrott le a vonatról, különbnél különb emberek.
Sürgés-forgás kezdődött, parancsok pattogtak a levegőben, és akit elértek, az
munkához is látott. Szerszámok kerültek le a szerelvényekből, s a lámpák gyér
fényénél a férfiak építeni kezdtek egy hatalmas sátrat. Ámulatomban azt hiszem,
a szám is tátva maradt. Fogalmam sem volt róla, mi fán terem egy cirkusz, még
soha nem hallottam ilyesmiről. Ezért lepett meg annyira, amikor előkerültek a
ketrecek, bennük soha nem látott állatok: oroszlánok, zebrák, fényes szőrű
lovak, majmok, zsiráfok és egy hatalmas elefánt. Ismeretlen volt ez a zajos,
ámbár vidám világ nekem, mégis félelmemnél nagyobb volt a kíváncsiságom, ezért
elindultam felfedezni az újonnan épülő sátrat. Mivel kicsi voltam, senkit sem
zavartam, kedvemre nézelődhettem, ámuldozhattam. Már hajnalodott, mire
hazaértem. Olyannyira izgatott voltam, hogy alig bírtam elaludni.
Másnap reggel
vidáman ébredtem, s mivel szüleim hajnalban dolgozni mentek, ismét kimentem a
cirkuszhoz. Napfényben még szebbnek tűnt. Minden olyan színes, olyan nagy volt.
Mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol nincs szegénység, nincs
boldogtalanság, könny és kesergés. Jó volt ott nekem, szerettem fel s alá
lézengeni, ráadásul senki sem rótt meg, amiért ingyen potyáztam a sátrak
között. Gyerek voltam még, de elég eszes ahhoz, hogy megértsem, mi fog
történni. Meghallottam, amit az emberek beszéltek, és innen tudtam meg, hogy
kora délután egy pár táncos és állatidomár felvonul a városunk főterén, hogy
estére ide csalogassa az embereket. Előadás lesz. Hihetetlenül boldog voltam. Idő közben
összebarátkoztam egy kedves kövér hölggyel, akit a cirkuszban mutogattak, adott
nekem cukorkát.
Délután együtt
vonultam a táncosokkal. Szutykos gyerek voltam, mindig maszatos, lerítt rólam,
hogy melyik kaszthoz tartozom. Lehet éppen e miatt sajnált meg az egyik lovász
nő, s maga elé ültetett a felvonuláson. Mosolyogva és integetve vonultunk végig
a városon. Mire hazaértünk, mindenki tudta, ki vagyok, folyton a hajamat
borzolták és „Öcskös”-nek neveztek. Nem zavart. Éreztem, hogy ezek az emberek
igazán szerettek. Egész estig velük maradtam, és a kedves kövér hölgy, akiről
kiderült, hogy Bertának hívják, szerzett nekem jegyet az előadásra.
Kora este
hazamentem, megmosakodtam, és a legszebb ruhámat vettem fel. Végre fontosnak
éreztem magam, és végre boldog voltam. Mikor visszaértem, mindenki megdicsért,
hogy „ej, be kicsípted magad, Öcskös!” és ismét a hajamat borzolták. Berta
megint adott egy cukorkát. Azt rágcsáltam, amíg gyűlni nem kezdtek az emberek,
és egy kedves táncos hölgy segítségével be nem mentem a nagy sátorba.Az első
sorba akartam ülni, hogy minden lássak, de az már foglalt volt. Sőt, mi több,
alig voltak már ülőhelyek az utolsó sorokban is. Ezért fittyet hányva a
legszebb ruhámra, lefeküdtem a porba és előrekúsztam az első sor alá. Tökéletes
volt a kilátás.
Amint
elhelyezkedtem, mintegy végszóra, megjelent a porondmester. Cifra egyenruhát
viselt, pödört bajuszt és kedvesen szólt mindenkihez. Aztán elkezdődött a
műsor. Előbb táncosok jöttek, majd egy bohóc a kutyájával. Ez után majmok,
zebrák és a zsiráfok következtek. Ketrecet hoztak be, és akkor megjelentek az
oroszlánok, idomárjukkal. Ismét tátva maradt a szám, hiszen nem tudtam, milyen
állat az oroszlán, de láttam rajta, hogy veszélyes. Miután a közönség őket is
megtapsolta, az artisták száma jött. A kötélen forgó, trapézon egyensúlyozó
férfiak és nők, a kötéltáncosok és a levegőben ugráló művészek látványa
elkápráztatott. Csodáltam erejüket, egyensúlyukat és azt, hogy nem félnek. Bátrak
voltak, mind egy szálig. Le nem tudtam venni róluk a szememet, és egy
gyönyörűen sikerült duplaszaltó után elhatázotam, én is légtornász leszek.
Az előadás után
késő éjszakáig ott maradtam. Nem akartam többé hazamenni, ezzel a mozgó
boldogsággal akartam tovaszáguldani, még ezerszer és milliószor végignézni az
artisták számát, és megtanulni tőlük, hogyan kell kötélen járni a magasban,
hogyan kell trapézon lengeni, és főként azt, hogyan kell bátornak lenni.
Kimerülten
aludtam el Berta ölében. Már két napja talpon voltam, amióta a cirkusz ide
érkezett, ezért nem csoda, hogy mélyen aludtam. Talán túl mélyen.
Másnap reggel
arra ébredtem, hogy otthon vagyok. Kétségbeesetten rohantam ki a sínekhez, ahol
előző este még a cirkusz állt, de nem találtam semmit, csak egy-két üres
whiskeys üveget és egy fél pár papucsot. Keserű könnyek patakzottak a
szememből, hirtelen minden olyan csendesnek, szürkének és üresnek tűnt: „túl
korán mentetek el.” Csalódottságom és elhagyatottságom dacba fordult, sziklaszilárd
határozottságba, mely szerint légtornász lesz belőlem, s a cirkusz legközelebbi
látogatásánál velük megyek.
Nap, mint nap
gyakoroltam, előbb a vonatsíneken, majd faágakon, kifeszített köteleken,
bármin, amin értem. Tizenegy év kitartó munka után már városszerte ismert
voltam ügyességemről. Nem féltem sem magasságtól, sem mélységtől, sőt, igazán
csak több méterrel a föld felett éreztem jól magam. Akkor boldog volt az
életem, rövid ideig.
1947 júliusának
közepén néhány barátommal elmentünk a közeli folyóba fürdeni. Egy kis
földnyelvről ugráltunk a vízbe, de már eléggé untuk. Fiatalok voltunk, vágytunk
az izgalomra. Nem messze a fürdőhelytől volt egy híd, magasan a víz fölött.
Tudták, hogy én nem félek a magasságtól, ezért fogadtunk, hogy leugrom onnan. A
fiúk lent a partról néztek, míg én a híd szélére álltam, intettem, majd
leugrottam. Nem tudtuk, hogy a híd alatt a folyó sziklás.
Szerencsém volt,
mivel csak a hátamat ütöttem meg. Eszméletemet vesztettem, s a barátaim szedtek
ki a vízből. Már a kórházban ébredtem, de nem tudtam mozogni. Soha többé. Az
orvosok szerint örülhettem, hogy ennyivel megúsztam, akár meg is halhattam
volna.
Két hétig kellett
kórházban feküdnöm, utána hazaengedtek. Tolókocsiban ültem, az életem pedig
romokban hevert. Hazaértem, és lefeküdtem. Nem akartam élni.
Aznap éjszaka
furcsa vonatzakatolásra ébredtem. A szívem hevesen kezdett verni, még sok év
elteltével is felismertem a régi cirkuszi szerelvények zaját. Fel akartam ülni,
de a testem nem mozdult. Keserű könnyek patakzottak a szememből: „túl későn
jöttetek.”
2012. szeptember 9., vasárnap
Milyen kapcsolatban áll vele?
Hogy milyen kapcsolatban állok vele?
A szomszédban lakott gyerekkoromban, közös volt a hatalmas diófánk. Már akkor is egy párt játszottunk el. Ő volt a férj, én a feleség. Gyakran megkérte a kezem, aztán összeköltöztünk a diófa alá, összevesztünk, kibékültünk. Egyszer puszit is adtam neki. Azt mondta "fúj!", és hazaszaladt. Másnap kezdtük előröl.
Egyik ilyen veszekedésünkkor történt meg először. A heves szócsata közepén megütött. Kerek szemekkel néztem rá, szavaim elakadtak, és sírásra görbült a szám. Ettől lehet megijedt picit, mert azt mondta, nehogy sírni merjek, mert ez azt jelentette, hogy szeret engem, igazán. A szülei is így csinálnak. És hogy nehogy elmondjam bárkinek.
Csodálkoztam, az én szüleim sosem ütöttek meg senkit, és egy kissé aggódtam is, hogy ők igazából nem is szeretik egymást. Két hétig játszottuk ezt, majd megkérdeztem anyukámtól, hogy ők miért nem szeretik egymást. Előbb nem értette, akkor elmagyaráztam neki. Furcsa arcot vágott, majd mérgesen elment otthonról.
Másnap ő már nem jött át megkérni a kezem. Soha többet nem játszottunk a kertben, ugyanis nemsokkal ez után elköltöztek. Kicsit hiányzott, de anyukám azt mondta, rossz fiú volt, és ne is gondoljak rá.
Gimnazista voltam, mikor újra láttam. Szép volt, mint ahogyan emlékeztem. Kissé hanyagolt külsejű, de ez akkoriban divat volt. Megint találkozgatni kezdtünk, a szüleim tudta nélkül. Gyakran vitt el motorozni, a külvárosba vagy a mólóra. Izgalmas volt vele lenni, sosem unatkoztam.
Aztán valahogy egymásba szerettük. Újra. Kézen fogva sétáltunk, csókolóztunk, majd ő többet akart. Pár hétig húztam a dolgot, de végül ez is megtörtént. Mikor végeztünk, mindig megpofozott. Azt mondta, még mindig szeret, s megkérdezte, emlékszem-e a kis játékunkra a kertben. Nem volt szabad beszélnem az ütésekről, a lila foltokat is sikerült eltüntetnem. Egészen jól megvoltunk, azt hiszem.
Pár hónap múlva egyik alkalommal nem védekeztünk, és terhes lettem. Kimaradtam az iskolából, elköltöztem otthonról. Hozzá. Ő munkát vállalt, próbált eltartani, és egyre többször ütött meg. Egyre jobban szeretett. Ez nekem fájt. Nem akartam hűtlen lenni, szótlanul tüntettem el a nyomokat. Nehéz volt akkoriban, de azt hiszem, még ekkor is egészen jól megvoltunk.
Aztán megszületett a kisfiunk. Nem örültünk neki annyira, mint ahogy az szokás. Folyton sírt, ami igen zavaró volt szeretkezés közben. Ilyenkor többször is megütött, mert azért a picit nem üthette. Már kettőnket szeretett. Napközben ő dolgozott, én meg neveltem a gyereket. Egészen jól megvoltunk ekkor is.
Aztán most nemrég történt, hogy miközben azt csináltuk, a kicsi besétált a szobába. Ki akartam küldeni, de tényleg, csak éppen nem voltam olyan helyzetben... Ettől kicsit mérges lett, lássuk be, jogosan. Mérgesen húzta fel a nadrágját, felpofozott, és kifelé menet, csupán szeretetből, a gyereket is megütötte. Akkor esett el, és tört el a karja.
Azért vagyok most itt, tisztelt bíróság, hogy elmondjam, a férjem mindent csak szeretetből tett. Ő nem bűnös semmiben, én nem kellett volna beengedjem a gyereket a hálószobába. Kérem, engedjék haza. Egészen jól megvagyunk mi.
Aztán megszületett a kisfiunk. Nem örültünk neki annyira, mint ahogy az szokás. Folyton sírt, ami igen zavaró volt szeretkezés közben. Ilyenkor többször is megütött, mert azért a picit nem üthette. Már kettőnket szeretett. Napközben ő dolgozott, én meg neveltem a gyereket. Egészen jól megvoltunk ekkor is.
Aztán most nemrég történt, hogy miközben azt csináltuk, a kicsi besétált a szobába. Ki akartam küldeni, de tényleg, csak éppen nem voltam olyan helyzetben... Ettől kicsit mérges lett, lássuk be, jogosan. Mérgesen húzta fel a nadrágját, felpofozott, és kifelé menet, csupán szeretetből, a gyereket is megütötte. Akkor esett el, és tört el a karja.
Azért vagyok most itt, tisztelt bíróság, hogy elmondjam, a férjem mindent csak szeretetből tett. Ő nem bűnös semmiben, én nem kellett volna beengedjem a gyereket a hálószobába. Kérem, engedjék haza. Egészen jól megvagyunk mi.
2012. szeptember 7., péntek
Tegnap újra láttalak
Becsuktam a
szemem. Azt mondtad, meglepetés. Arcod sugárzott a boldogságtól, szemeiden
láttam, azt szeretnéd, ha boldog lennék. Igazság szerint nem izgultam, egy
csöppet sem. Inkább féltem. Nem, mintha nem bíztam volna benned, hiszen végig
fogtad a kezem. Csak a vakság elvette az önbizalmamat. Magamban nem bíztam.
Kéz a kézben
sétáltunk, én becsukott szemmel, botorkálva, te magabiztosan vezetve. Nem mentünk
sokáig, mégis hosszúnak tűnt az út. Csak találgatni tudtam, hova viszel.
Magamban elképzeltem sok-sok festői tájat, naplementét, romantikát.
Megérkeztünk
- mondtad, és én végre kinyitottam a
szemem. A fény sértette a szemeimet egy pillanatig, majd megláttam a helyet,
ahova vezettél. Semmi romantika nem volt benne, a szó glazúros értelmében. Egy
régi háznál voltunk, nem romok között, csupán egy kertben. Idillikus volt,
semmint izgalmas vagy egzotikus. Ennek mégis jobban örültem. Ismertél. Tudtad,
hogy ezt jobban tudom kezelni.
Szerettem, hogy
tiszteletben tartottad a képességeimet. Például sosem vettél nekem virágot,
mert tudtad, hogy hidegen reagálnék rá. Mert olyankor furcsán érzem magam,
mintha tartoznék, mintha én nem tudnék eleget adni Neked. Ismertél, jobban,
mint bárki.
Míg ezen
gondolkoztam, elmosolyodtam. Észre sem vettem, csak akkor, amikor rád néztem.
Elégedetten mosolyogtál vissza, szemedben égett a szerelem tüze. Megfogtad a
kezem, ismét, s immár nem vakvezetőként, hanem társként. Boldogan öleltelek
magamhoz, mert tudtam, itt nem vár rám naplemente, nem vár rám rózsaszirommal
és gyertyafénnyel díszített szoba.
Itt Te vártál
rám, a meztelen valónkkal.
Rám néztél, s azt
mondtad, szeretsz.
(...)
Kinyitottam a
szemeim. Könnyek homályosították el a hajnali szobám képét. Te nem voltál ott,
nem tudtál kiszabadulni az álomképem tér- és időketrecéből. Sírtam.
Felébredtem, mielőtt elmondhattam volna azt, ami a legfontosabb az életemben:
én is szeretlek.
2012. augusztus 6., hétfő
Kárba veszett emlékek
Ma felhívtál telefonon. Rég nem láttuk egymást, találkozzunk, igyunk megy valamit egy kocsmában. Örültem neked, rögvest kötélnek álltam. Fél óra múlva már úton voltam.
A régi kedvenc kocsmánkba mentünk, s mivel a régi kedvenc asztalunk foglalt volt, máshova ültünk. Távol a többiektől, én háttal a bejáratnak. Nem tetszett, de veled voltam, üsse kő, most nem nyavalygok.
Berendezkedtünk az asztalhoz, még kétszer széket cseréltél, nem tetszett a háttámla, vagy billegett. Nem baj, meglett az igazi is. Zavart csendben pakoltuk jobbra majd balra a dolgainkat, míg megjelent a pincér. Mit iszunk? Te egy narancslevet kértél, én sört. Tipikus.
A pincér távozása után ismét két percnyi csendben ültünk, mosolyogtunk, és körbe-körbe néztünk, hátha akad még egy-két ismerős. Nem akadt. Megkérdeztem, hogy vagy. Azt mondtad, jól, és ültünk tovább. A pincér kihozta a kért italokat, majd ő is távozott. Egyedül maradtunk: te meg én.
Most a te sorod jött: rákérdeztél, én hogy vagyok. Megvagyok, mint mindig, válaszoltam. Ezen elnevetted magad, és mesélni kezdtél. Hogy mennyire jó neked. Egyetem jól megy, család egészséges, barátaid is vannak, no, meg egy macskád. Ezért irigyeltelek, de nem mondtam. És hogy új barátod van, már fél éve, akivel nagyon boldogok vagytok. Mert ő nem olyan, mint az előzőek. Az "előzőekre" is ezt mondtad...
És én? Én még egyedül vagyok? Nem szeretem, ha így kérdeznek rá, de neked elnéztem. Mosolyogva feleltem a szokásosat, hogy igen, nekem így a jó ezek szerint, és hogy hetvenhét macskával fogok megöregedni. Ezen is nevettél. Nem hittél nekem, pedig akkor, ott, elég komolyan fontolgattam az egyedül maradásom esélyeit.
Aztán mesélni kezdtél a legutóbbi kirándulásodról. Korfun voltatok, tengerpart, idill, szerelem, naplemente. Te ezt szereted. Nem zavartak az emberek, s úgy általában, még a nyelvet sem értettétek, tehát kommunikálni is csak egymással lehetett. Boldognak tűntél, és ismét felőlem érdeklődtél: még mindig eljárok fesztiválokra? Szemedben az őszinte kíváncsiság csillogott, ezért úgy gondoltam, mesélek. Őszintén.
Vigyorogva fogtam neki a legutóbbi fesztiválon történtek vázlatának. Jó messziről kiindulva, ahogy szoktam, mások számára jelentéktelen részleteket hosszasan ecsetelve mondtam, és mondtam, és mondtam... Ahogy beszéltem, egyre több mozzanat, ember és érzés jutott eszembe, s már-már lázasan hadarva próbáltam lefesteni neked azokat a dolgokat, amiket én átéltem. Nevettem a saját poénjaimon, nosztalgikus boldogsággal emlékeztem vissza a kalandos történetemre. Közben észre sem vettem, hogy a fény kihunyt a szemedből, és untatlak.
A fesztivál háromnegyedénél rád néztem. Éppen a körmödet piszkáltad. Döbbenten hallgattam tovább a hangomat, mely monoton formát öltött, de neked ez sem tűnt fel. Az utolsó napokat két mondatban fejeztem be. Sértve éreztem magam és az emlékeim. Te láthatóan feléledtél, ahogy elhallgattam, és tovább mesélted a boldog életed. Az "előzőektől" különböző barátoddal. Figyeltem rád, talán túlságosan is, akarattal ittam be minden szavad. Nem vetted észre, neked ez természetes, ha te beszélsz, figyelnek.
Aztán már nem is figyeltem. Erre bezzeg rám szóltál, hogy "na, figyelsz?" Figyelek.
Az utolsó perceinket együtt a te meséd töltötte ki. Majd felálltál, és elpakoltál. Vár a barátom, mondtad, fizettél, és elmentél. Én még maradtam. A hűlő helyedet néztem, és a szemem megtelt keserű könnyel: kár volt rád pazarolni az emlékeimet.
A régi kedvenc kocsmánkba mentünk, s mivel a régi kedvenc asztalunk foglalt volt, máshova ültünk. Távol a többiektől, én háttal a bejáratnak. Nem tetszett, de veled voltam, üsse kő, most nem nyavalygok.
Berendezkedtünk az asztalhoz, még kétszer széket cseréltél, nem tetszett a háttámla, vagy billegett. Nem baj, meglett az igazi is. Zavart csendben pakoltuk jobbra majd balra a dolgainkat, míg megjelent a pincér. Mit iszunk? Te egy narancslevet kértél, én sört. Tipikus.
A pincér távozása után ismét két percnyi csendben ültünk, mosolyogtunk, és körbe-körbe néztünk, hátha akad még egy-két ismerős. Nem akadt. Megkérdeztem, hogy vagy. Azt mondtad, jól, és ültünk tovább. A pincér kihozta a kért italokat, majd ő is távozott. Egyedül maradtunk: te meg én.
Most a te sorod jött: rákérdeztél, én hogy vagyok. Megvagyok, mint mindig, válaszoltam. Ezen elnevetted magad, és mesélni kezdtél. Hogy mennyire jó neked. Egyetem jól megy, család egészséges, barátaid is vannak, no, meg egy macskád. Ezért irigyeltelek, de nem mondtam. És hogy új barátod van, már fél éve, akivel nagyon boldogok vagytok. Mert ő nem olyan, mint az előzőek. Az "előzőekre" is ezt mondtad...
És én? Én még egyedül vagyok? Nem szeretem, ha így kérdeznek rá, de neked elnéztem. Mosolyogva feleltem a szokásosat, hogy igen, nekem így a jó ezek szerint, és hogy hetvenhét macskával fogok megöregedni. Ezen is nevettél. Nem hittél nekem, pedig akkor, ott, elég komolyan fontolgattam az egyedül maradásom esélyeit.
Aztán mesélni kezdtél a legutóbbi kirándulásodról. Korfun voltatok, tengerpart, idill, szerelem, naplemente. Te ezt szereted. Nem zavartak az emberek, s úgy általában, még a nyelvet sem értettétek, tehát kommunikálni is csak egymással lehetett. Boldognak tűntél, és ismét felőlem érdeklődtél: még mindig eljárok fesztiválokra? Szemedben az őszinte kíváncsiság csillogott, ezért úgy gondoltam, mesélek. Őszintén.
Vigyorogva fogtam neki a legutóbbi fesztiválon történtek vázlatának. Jó messziről kiindulva, ahogy szoktam, mások számára jelentéktelen részleteket hosszasan ecsetelve mondtam, és mondtam, és mondtam... Ahogy beszéltem, egyre több mozzanat, ember és érzés jutott eszembe, s már-már lázasan hadarva próbáltam lefesteni neked azokat a dolgokat, amiket én átéltem. Nevettem a saját poénjaimon, nosztalgikus boldogsággal emlékeztem vissza a kalandos történetemre. Közben észre sem vettem, hogy a fény kihunyt a szemedből, és untatlak.
A fesztivál háromnegyedénél rád néztem. Éppen a körmödet piszkáltad. Döbbenten hallgattam tovább a hangomat, mely monoton formát öltött, de neked ez sem tűnt fel. Az utolsó napokat két mondatban fejeztem be. Sértve éreztem magam és az emlékeim. Te láthatóan feléledtél, ahogy elhallgattam, és tovább mesélted a boldog életed. Az "előzőektől" különböző barátoddal. Figyeltem rád, talán túlságosan is, akarattal ittam be minden szavad. Nem vetted észre, neked ez természetes, ha te beszélsz, figyelnek.
Aztán már nem is figyeltem. Erre bezzeg rám szóltál, hogy "na, figyelsz?" Figyelek.
2012. augusztus 5., vasárnap
Ez voltál nekem
Szemben álltam a férfival. Tekintetem mélyen az övébe fúródott, és bár a mély tenger-kék szemén kívül mást nem láttam, ezernyi más apró részemmel érzékeltem a vonásait, jellemét.
Magas volt, szikár. Vékony teste ellenére könnyedén kivehetőek voltak a ruhája alatt feszülő izmai. Tartása tiszteletet parancsolt a körülötte lévőkre. Vékony karjai feszülten simultak hibátlan felsőtestéhez. Kézfejét görcsösen ökölbe szorította. Nem bízott az emberekben, félt a csalódástól. Ezért inkább elbarikádozta elméjét és érzéseit, mielőtt bánthatták volna. Hosszú, izmos lábai megfeszültek a várakozástól. Látszott rajtuk, nem csak fizikai, de lelki terheket is cipelnek nap mint nap. Ruházata egyszerű volt, megviselt, mégis rendezett, tiszta. Az öltözéke szabadon hagyta kecses bokáját és csuklóit, melyek méltó társai voltak kívánatos nyakának, mely egy nőnek is irigylésre méltó viselete lett volna. Aztán érzékszerveim tovább siklottak a nyaktól, fölfelé. Arca megbabonázott. Igéző tekintete fogva tartotta az enyémet. Szája szép ívű, kecses volt, mosolya megbéklyózta az egész lényemet. Bőre sima volt. Nem hibátlan, de számomra tökéletesnek tűnt. Haja óvatosan keretezte eme remekművet, nehogy belerontson. Szőke, egyenes tincsei vidáman, kacéran hulltak alá, pajkos játékosságot víve a férfi jellemébe.
Az idő megállt, a levegő szikrázott közöttünk. Éreztem azt, amit még soha: vágyat, testi és lelki vágyat egy olyan ember iránt, akit minden létező és nem létező érzékszervem érzékelt, aki csupán megjelenésével feldúlt. Vágyakoztam az után az ember után, akit önmaga elzárt előlem. Bár csak pár lépés választott el tőle, nehezebb volt ezt átlépnem, mintha mérföldek távolságából közelednék felé. Szeme fogva tartott, megigézett, nem volt szabadulásom. Nem engedett a béklyóból, rabul ejtette előbb a testem, aztán az elmém, majd a szívem, mely hol túl hevesen, hol túl lassan tűnt dobogni. Összezavarodtam, mert ez volt az első ilyesfajta élményem, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam, mint valaha.
Percekig, vagy órákig álltunk ott? Nem tudnám megmondani. Egy idő után lénye olyannyira élelmességre intett, hogy azt is észleltem, ha egy ártalmatlan kis bogár tolakodott légkörünkbe. A vágy felemésztett belülről, de uralkodnom kellett magamon. Ezért vártam, csak vártam.
Felemelte jobb kezét, és hívogatóan kitárta. Nem láttam tisztán, mégis mintha a Föld fordult volna feje tetejére. Szívem vadul kalapálni kezdett, olyan erővel, hogy az elszakította a türelem vasláncát. Immár szabad voltam, szabad, és a boldogság szárnyaival repülhettem a férfi karjaiba. Átöleltem, átölelt. Tökéletesen mosolygó ajka az enyémet kereste, és amint megtalálta, hozzátapadt. Igéző szeme elengedte enyémet, és lecsukódott. Saját, jelentéktelennek tűnő szemem követte a példáját, és átadtam magam a csók varázslatos erejének. Izmaim a pattanásig feszültek, erősen kellett kapaszkodnom védelmező karjaiba. Éreztem, hogy az ő teste is megfeszül.
Aztán a két test eggyé lett. Ez a pillanat belénk égette magát, lehetetlenné téve a szabadulást. Egyek lettünk, örökre.
Emlék
Állomás. Jegy a zsebemben, táska a lábamnál, vonat sehol. Körülöttem fáradt, de mosolygós emberek. A természet ismét bizonyított: a nap és a víz tökéletes ellenszere az éberségnek, de nem a jókedvnek! Osztálykirándulásról indultunk(volna) hazafelé. A közös élményeket megkoronázó vonat-út még csak ez után jött!
Körül-belül fél óra várakozás után a vonat "berobogott" a peronra. Kétségbeesett utasok rohanták meg az ajtókat. Akárhogy is számolták, lehetetlennek tűnt két perc alatt mindannyiunknak feljutni, így természetesen, a farkastörvénynek engedelmeskedve, gyúródtak. A vonatra felérve sem fogadott kellemesebb látvány / érzés. Kóválygó emberek, kisebb-nagyobb csomagokkal, üres fülkék után kutattak. Mi, az osztállyal kétszer jártuk végig a vonatot az utolsó vagontól az elsőig, majd vissza, mire rájöttünk, hogy nem fogunk egy teljesen üres fülkét se találni, nem hogy egy egész szerelvényt... Bosszúsan vonszoltam a csomagom, s reménykedtem, hogy valahol mégis csak jó helyet találok. Nem is sejtettem, mennyire jót...
Én kis szerencsés, az utolsók közt szálltam fel a vonatra, így a jóval előttem levő barátnőim nekem is foglaltak egy helyet. Már távolról integettek, én meg morcosan estem be a fülkébe, a nagy táskámat az első székre lepakolva. Kifújtam magam, majd körbenéztem. Velem szemben egy fiú ült, éppen piros borítós könyvét süllyesztette a táskája mélyére. Felnézett, mosolygott, majd segített elpakolni a csomagokat. Hálás voltam, amiért nem nekem kellett emelgetni a nehéz táskát.
Miután végeztünk a pakolással, mindenki megszusszant kicsit. Az ablakot, balkáni intelligenciához híven, nem lehetett kinyitni. Két csavar erősítette a zárt, melyet az osztályfőnökünk tessékelt ki a helyéről később. Meleg volt, de azért elviselhető. A körülményeket tetőzte az ismeretlen fiú jelenléte, azaz jobban mondva a mi jelenlétünk az ő társaságában. Csak ültünk, és hallgattunk. Ez alatt a pár perc alatt "felmértem a helyzetet".
A fiú épp velem szemben ült. Rögtön megállapítottam, hogy egyetemista. Kedves arca volt, mosolygós, de nem kirívó, hivalkodó. Ennek örültem. Stílusos volt, tetszett a cipője. Az elpakolt könyv alapján intelligens embert sejtettem a külső mögött, hiszen csak néhányan olvasgatnak vonaton (de ha úgy vesszük, bárhol másutt is). Talán észrevette, hogy figyelem, mert rám nézett. Szép kék szemei voltak. Ahogy szembenéztünk, eszembe jutott, hogy én hogy nézek ki... Sáros cipő, kiránduló ruhák, kócos haj, semmi smink. Teljes természetességemben "pompáztam". Egy fél percig el is szégyelltem magam e miatt, aztán rájöttem: nincs miért pirulnom. Ez így a normális, kirándulás után. Mosolyogva hátradőltem rövid eszmefuttatásom után, és végignéztem barátnőimen. Mindannyian a fiút lesték, álmodozó áhítattal. A beszélgetés kezdete nagyon döcögni látszott, ezért úgy döntöttem, megtöröm a csendet.
-Te is Vásárhelyig utazol?
-Igen. - Mosolygott rám a fiú. -Vizsgaidőszak.
Sajnálkozóan mosolyogtam vissza, mert tudtam, mivel jár az egyetemi szesszió. Azonban mosolyomban öröm is bujkált, hisz a csendnek befellegzett! És amint sejtettem, úgy is lett. Folytatni elvégre könnyebb, mint elkezdeni. Mintha régi ismerősök lennénk, beszélgettünk tovább. Családi háttér, iskola, egyetem, jegyek, életstílus. Egy-két mondatból mindenről tudtam. Nyitott személy!, gondoltam magamban, és mosolyogtam.
Miután beindult a beszélgetés, elégedetten dőltem hátra. Kinéztem az ablakon, és a suhanó tájat bámultam. Mosolyogva figyeltem a színkavalkádot, melyet a vonat sebessége kevert a természet adta színekből. Két csavar volt a kezemben, melyeket az ablaknyitás után birtokba vettem. Ezekkel játszadoztam, amíg (szokásomhoz híven) legalább egyiket le nem ejtettem. A csavar földre érkező hangja riasztott fel merengésemből. Utána akartam nyúlni, ám mire feleszméltem, a fiú mosolyogva tartotta tenyerében a kisebbiket. Rám nézett, úgy éreztem, belém lát. Kissé pirulva vettem vissza a csavaromat, s már tudtam: ez kezdete egy hosszú, hosszú folyamatnak...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
